Feldmár András: „nem tudunk őszintén és spontánul élni”

Szex és szorongás, élet- és halálfélelem, pánik és depresszió – ezekkel a címszavakkal foglalható össze Feldmár András nagyváradi előadása. A neves kanadai pszichológus és terapeuta első alkalommal lépett az erdélyi hallgatóság elé, jelenléte zsúfolásig megtöltötte a Posticum kulturális központ nagytermét. „Nem vettem fel a tudós köpenyét, szeretek játszani a dolgokkal” – jelentette ki az előadás során, ahogy arra is felhívta a figyelmet, hogy mindig túlozni szokott. „Úgyhogy semmi, amit mondok, nem igaz” – mondta viccesen, ennek ellenére akadtak olyanok, akik a mondandó vagy az olykor trágár nyelvezet hatására felháborodottan távoztak a teremből.

Mint a cím is jelezte – Születés, szex, halál –, Feldmár mondanivalója a három fogalom köré épült, a születés fájdalmával magyarázva a szexhez való viszonyunkat, akárcsak a haláltól való félelmet. A legnagyobb trauma a születés, véli a híres terapeuta, aki szerint az édesanyától való szeparálódás fájdalma egész életünk során végigkísér.

Születés és szex, konnektor és dugasz

Feldmár rámutatott: minden csecsemő „kőkorszaki lényként” születik meg, azonban egy 21. századi édesanyát talál, akin nem lehet állandóan „lógni”, akinek más feladata, karrierje van. Pedig a gyereknek nagy szüksége van az anyja közelségére, hiszen egyedül ez tudná enyhíteni valamelyest a születéssel, az anya testétől való különválással járó fájdalmat. A szeparációs fájdalom a férfiaknál sokkal drasztikusabban jelentkezik, mint a nőknél – állítja a pszichológus, aki szerint ez az egyik fő oka annak, hogy a két nem különböző módon viszonyul a szexhez.

A nők szeparációs fájdalmát egyrészt az enyhíti, hogy a szebbik nem tagjai között sokkal erősebb a kapcsolat, másrészt a nők már kislánykorukban tudják, hogy ők is szülni, szoptatni fognak. „Freud azt hitte, hogy a nők szenvednek péniszirigységtől, ezzel szemben én azt hiszem, hogy a férfiak szenvednek mell- és méhirigységtől” – jelentette ki Feldmár András, aki szerint az, hogy „mindannyian nőből születünk”, számos problémának lehet a forrása.

Kifejtette, a szeparációs félelem miatt akarják a férfiak gyakrabban a szexet, mint a nők, ennek köszönheti virágzását a pornóipar is. Feldmár hasonlata szerint ez olyan, mint a dugasz esete a konnektorral: a dugasznak  konnektor kell, különben nincs benne elektromosság, és bármilyen konnektor megfelel a célnak. Az ő olvasatában ezzel magyarázható az, hogy a férfiak kevésbé élik meg személyesen a szexet, míg a nők személyességet akarnak.

„A valódi szex személyes, a »mi«-ről szól” – jelentette ki az előadó. Rámutatott: az a jó házasság, ahol egyik fél sem akarja alárendelni magát a másiknak, hanem mindketten alárendelik magukat a „mi”-nek. Talán nem véletlen, hogy szanszkritül a házasságot ugyanazzal a szóval jelölik, mint a halált. Ugyanis ahhoz, hogy megszülessen a „mi”, meg kell, hogy haljon a „te” és az „én”. Amikor megszületik a gyerek, a párnak kell meghalnia, hogy létrejöhessen a hármas, majd a négyes – magyarázta.

Mint kifejtette, a jó szexnek ugyanaz a receptje, mint a jó beszélgetésnek: meglepetések kellenek, hogy ne váljon unalmassá, teherré. Végtelen játéknak kell lennie, ahol a felek gyakran meglepik egymást. Bár a meglepni akarás is lehet teher, mindez kiküszöbölhető, ha az ember őszinte és spontán, magyarázta Feldmár, aki szerint sokszor azért unalmas és rossz a szex, mert az emberek nem tudnak őszinték és spontánok lenni.

Mitől félünk: az élettől vagy a haláltól?

Szintén a születéssel magyarázható az élettől, illetve a haláltól való félelmünk is, mutatott rá az előadó Otto Rank osztrák pszichoanalitikust idézve, aki úgy tartotta: két nagy félelmünk van, az élet- és a halálfélelem. A magzat számára az anyaméh eleinte maga a boldogság, azonban ahogy nő, egyre szűkebbé válik.

Így az élettől való félelmet, mely konstans, és abból ered, hogy fél az ismeretlentől, legyőzi a haláltól való félelme, mely vele együtt nő: egyre jobban fél, hogy megfullad. Ezért dönt a magzat az élet mellett, és születik meg, magyarázta az előadó. Feldmár szerint életünk során is számos hasonló helyzet van, melyeket annak megfelelően kezelünk, hogy az élet- vagy a halálfélelmünk nagyobb. Az életfélelmünk miatt benne maradunk a számukra kellemetlen helyzetekben, sőt egyesek még büszkék is rá, hogy mi mindent el tudnak viselni.

Meditáció és/vagy terápia

Valójában egész életünk ezen sémák ismétlése, ily módon a saját szokásaink rabjai vagyunk –  öszszegzett Feldmár, egyúttal fel is téve a kérdést: mit tehetünk, hogy szabaduljunk tőlük? Mint válaszából kiderült, Keleten ezt a célt szolgálta a meditáció, míg Nyugaton a pszichoterápia. „Én azt mondom, hogy mindkettőt kell használni” – jelentette ki Feldmár, kifejtve: nem biztos, hogy képes valaki egyedül, csak meditációval mindent feldolgozni, de a terapeuta segítsége sem elegendő, hiszen kell idő önmagunkra. „Kell idő, hogy túltegye az ember magát önmagán” – fogalmazott, úgy vélve, hogy sokaknak ebben segít például a zene.

A neves pszichológus szerint a meditáció segít abban, hogy felismerjük a szokásainkat, melyekre szüleink és a társadalom „hipnotizált”, vagyis olyan szokásokat nevelt belénk, amelyek idővel automatizmussá váltak. „A meditáció az egyetlen tevékenység, amikor annyira tudok figyelni önmagamra, hogy észreveszem, ha valami automatikusan történik, és nem én akarom – magyarázta Feldmár András. – A meditáció arra jó, hogy minden automatikus reakciót át tudjak alakítani, hogy spontán módon és szívből tudjak reagálni arra, ami spontán és szívből jön”.

Kifejtette, a depresszió leggyakoribb oka, hogy az ember rájön arra: gyerekkora óta szerepet játszik – jó feleség, jó anya, jó alkalmazott –, és soha nem tud menekülni a színpadról. Ezért elhatározza, megöli magát, hiszen senkit sem érdekel, ki is ő valójában.

Feldmár véleménye szerint ezért nem lehet a depressziót gyógyszerrel kezelni, ahogy a pánikot vagy dührohamot sem – hiszen abból a szorongásból keletkeznek, hogy meg kell játszanunk magunkat, és félünk, hogy nem sül el jól. Kérdésre válaszolva kifejtette: szerinte nincs olyan, hogy önismeret. „Én úgy ismertem meg magam, hogy különböző helyzetekbe állítottam magam. 43 éve csinálom, és egészen jól megy” – zárta mondanivalóját Feldmár András a hallgatóság nem kis derültségére.