Az első mosoly

Születéstől „tudatos” mosoly?

Kutatók egy része azonban mára azt is lehetségesnek tartja, hogy a tudatos mosoly nemcsak a második-harmadik hónap körül alakul ki, hanem a babák már kezdettől fogva képesek erre az első szociális funkciót betöltő kifejezésre. Akár kezdettől, akár a harmadik hónaptól hívjuk tudatosnak a mosolyt, egy biztos: ez a mindenkit felvidító, aprócska gesztus roppant fontos lépés a csecsemő értelmi és érzelmi fejlődésében egyaránt. Az első hónapokban a mosoly talán nem jelent akaratlagos kommunikációt, mégis óriási szerepe van a kicsi szocializációjában, a baba-mama kapcsolat elmélyítésében és egészséges fejlődésében. Bár maga a képesség velünk születik, az első mosolyhoz az agynak is el kell érnie bizonyos fejlettségi fokot, és elengedhetetlen hozzá a baba elégedettségérzése, a feszültségek teljes felszabadulása is.

Elsősorban az arcokra reagálnak

Ezért is tartják úgy, amelyik baba mosolyog, összességében valószínűleg megfelelően fejlődik, és fordítva; ha a baba a negyedik hónap körül sem mosolyog, akkor érdemes megvizsgálni a mosoly elmaradásának okát. Sokszor gyomor- és bélrendszeri megbetegedések állnak a mosoly késésének hátterében, de az értelmi vagy szellemi elmaradottság is okozhatja.

Kezdetben a babák mindenkire rámosolyognak, válogatás nélkül. Elsősorban az arcokra reagálnak, ám ekkor még nemcsak édesanyjukra, de az idegenekre – sőt egyes kísérletek szerint az emberarcot ábrázoló képekre, maszkokra, rajzokra is – viszszamosolyognak.
Körülbelül féléves koruk körül már jobban meggondolják, kit ajándékoznak meg ezzel a gesztussal.

Ilyenkor már valóban tudatosan mosolyognak, felfedezik, milyen hatásokat tudnak kiváltani környezetükben nevetésükkel, szinte „elvárják”, hogy anya viszszamosolyogjon rájuk. Ha megfigyeljük az apróságok mosolyát, hamarosan magunk is meg tudjuk különböztetni, mikor, mit fejeznek ki – kristálytisztán, szavak nélkül.

Ne kizárólag vizuális ingerekkel bombázzuk

A babamosolyok természetesen mindenkit elvarázsolnak, így mi is igyekszünk ezt minél többször kiváltani. A csecsemők érzékenyek a hangokra, gesztusokra, grimaszokra – legtöbbször ezt használjuk ki a mosoly előhívására. Cuppogunk, mutogatunk, mondókázunk, simogatunk, csiklandozunk; gyakorlatilag mindenféle bohóckodásra készen állunk, hogy megláthassuk azt az eleinte néma, később göcögős hangokkal kísért, mindent betöltő mosolyt, kacagást.

Nagy a kísértés, hogy ha egyszer rátalálunk csemeténk mosolygombjára, folyamatosan azt a mozdulatot, hangot utánozzuk neki, amely ezt beindítja, csak láthassuk, hogy derül fel az arca. Figyeljünk azonban, hogy ne mindig ugyanaz az inger érje a picit, és ne is kizárólag vizuális ingerekkel bombázzuk őt. Nyugodtan folytassuk, bővítsük a repertoárt; ő reagálni fog ezekre is, és talán éppen valami olyan dolgon vidul legjobban, amit mi nem is gondoltunk volna.

[Origo]