“Fel kell oldani a beteg szorongását”

Mohr-Albert Margit csíkszeredai családban született 1936-ban, de kétéves korában elköltöztek Sepsiszentgyörgyre, mivel édesapját odahelyezték. Ott végezte iskoláit, ott is érettségizett. „Mintha nekem lett volna szánva ez a pálya. A babáimnak kötöztem a karjait, önkéntesként már középiskolás koromban is a Vöröskeresztnek dolgoztam. Humánus környezetben éltem, apám-anyám melegszívű, rendes emberek volt, és belém ivódott, hogy mindenkin segíteni kell” – vallott pályaválasztásáról. 1953-ban felvételizett az orvosi egyetemre, 1959-ben szép eredménnyel el is végezte, majd másfél évre Csíkdánfalvára került körorvosnak. „Akkoriban a megyei főorvosok jöttek el az egyetemre, és felajánlották az üres posztokat a végzősöknek. Engem Dánfalvára hívtak, és Madaras is oda tartozott. Kérdeztem, lesz-e ott nekem valakim? Egyelőre nem lesz, de segítünk – ez volt a válasz” – mesélte.

“Nagyon odafigyeltünk a betegekre\"

A betegeket kezdetben a saját ágyán kellett vizsgálnia. Közben a csíkmadarasi szülőotthonba éjszakánként át kellett mennie. Családalapítás után bekerült a városba, a 3-as számú egészségügyi körben dolgozott. „Az én kicsi, sarki rendelőmben dolgoztam harminc éven át. Főorvosi vizsgát tettem, egyik funkció jött a másik után, a megyei nőbizottság elnökének is megválasztottak, szakszervezeti elnök is voltam, de a szakmám soha nem került háttérbe. 1971-ben felavatták Jégpálya negyedi egészségügyi kört, s annak voltam a koordinátora évtizedeken át” – emlékezett az orvosnő. Azt is elmondta, olyan szociális védőhálót, mint azokban az években, mostanában nem látott.

“Országos első díjakat hoztunk, mert itt volt a legalacsonyabb a csecsemőhalandóság, nagyon odafigyeltünk a betegekre. Szülésznők, általános asszisztensek, mindenki a hivatása magaslatán állt. Nem volt olyan, hogy felületesen átnézek valakin, vagy odadobom a receptet a betegnek – ezek számomra ismeretlen fogalmak” – emlékezett. 1994 óta nyugdíjas, de azóta is dolgozik, naponta rendel Csíkszeredában, a Nyugdíjasok Önsegélyző Pénztáránál. „Vlaicu Ida asszisztensnőmmel úgy döntöttünk, hogy ide jövünk. Volt, aki visszautasította az alacsony bér miatt, én azt mondtam, a szüleim emlékéért jövök” – mesélte az orvosnő.

Asszisztensnője, akivel évtizedek óta együtt dolgoznak, elmondta, volt időszak, amikor egy német szervezet segített gyógyszerek adományozásával, most ha valakinél gyógyszert változtatnak kezelés során, nem dobja el az orvosságot, hanem behozza a rendelőbe, s akinek az jó, aláírás ellenében odaadják. „Injekciós kezelést, vérnyomásmérést végzünk, kötözünk, volt egy mikrolaborunk is húsz évig. A költségeket a pénztár biztosítja, minden nap másfél-két órát rendelünk” – mondta az assisztensnő.

Empátia és szakmai alázat

Az orvosnő szerint rendelőjök a betegek szerint a megnyugvás szigete. “Hiánypótló a tevékenységünk, van, amikor csak azért keresnek fel, hogy elmondják panaszaikat, kiöntsék a lelküket” – fejtette ki a Mohr-Albert Margit. Mint fogalmazott, orvosnak lenni hivatás. „ A szakmát el lehet sajátítani, be lehet vágni a tananyagot, de ha ehhez nem társul empátia, szakmai alázat, a medicína szeretete, akkor az kevés. Soha nem gondoltam a pénzre, az anyagiakra, ezért nem is vagyok gazdag ember, de lélekben igen” – mondta.

Azt is elmesélte, hogy volt egy asszisztense, aki merev volt, akkor ő megmagyarázta neki, hogy a betegnek meg kell könnyíteni a helyzetét, fel kell oldani a szorongását. Én nem tudok elektronikus receptet adni, ellenben hagyom a beteget beszélni, elmondhatja a baját. Ha a beteg megnyílik, könnyű a diagnózist felállítani. A beteg embernek fokozottabb tiszteletet kell adni, mert százszor sérülékenyebb, sebezhetőbb. Ez ha nincs meg, akkor megette a fene az egészet” – magyarázta. Szerinte a generációváltással együtt jött a medicinában is egy nagy váltás.

„Nagyon sajnálom a fiatal kollégákat, akik teljesen rabjai ezeknek a gépeknek, miután hat évig gürcölnek az egyetemen. Belebetegednek, kisápadnak, nincs jövőjük. De mégis valahol meg kell az egyensúlyt keresni, ha ezt a pályát választják, mert olyan a rendszer, hogy az orvosnak alig van ideje a betegre” – vélekedett az orvosnő.