Veszélyesebb a világ

A legégetőbb kérdés most az, mégis miért látja szükségét a sztálinista ázsiai ország – amelynek mindennapjairól csak halvány fogalmaink lehetnek, de azért bizonyára sokat elmond, ha megemlítjük, hogy Nicolae Ceaușescu román kommunista diktátor az ottani állapotokat tekintette mintának soviniszta bolsevik diktatúrája kiépítéséhez –, hogy a gazdasági nehézségek és a fenyegető éhínség ellenére az atomhatalmak sorába lépjen.  Ráadásul ilyen primitív, agresszív kardcsörtetéssel, hiszen nem csupán fenyegeti Japánt és az Egyesült Államokat, hogy csapást mér rájuk, de rakétatesztjeivel már bizonyította is, hogy elvileg valóban képes lehet akár nukleáris robbanófejet is célba juttatni japán vagy amerikai területeken.

A jelek szerint a dinasztikus diktatúra jelenlegi feje, Kim Dzsong Un abban látja hatalma megtartásának egyetlen eszközét, ha megfelelő mértékű elrettentő erőt tud felmutatni. Ennek érdekében nem igazán törődik azzal, hogy a lakosság éhezik-e, vagy sem, a dzsucse elnevezésű rendszer – amelynek hamis alapját a teljes önellátás képezi – propagandája folyamatosan azt sulykolja, hogy az országot külső agresszorok támadása fenyegeti. Ennek visszaverése érdekében pedig minden áldozatot meg kell hozni, a legfőbb cél pedig a hadsereg, és a ballisztikus elrettentő képesség fejlesztése.

A legrosszabb az egészben az, hogy a térségben érdekelt nagyhatalmak érdekei úgy keresztezik egymást, hogy a phenjani rendszer megdöntése tulajdonképpen a lehetetlennel határos. Kína alapvetően maga is kommunista, egypártrendszerben működő diktatúra, csak éppen kapitalista típusú gazdaságpolitikát folytat. Igaz, a kínai kommunista ideológia messze áll a dzsucse fanatikus eszementségétől, ugyanakkor Pekingnek határozottan nem érdeke, hogy a Kim-dinasztia esetleges megdöntése nyomán a két Korea újraegyesüljön, és jelentős gazdasági riválisként lépjen föl a térségben. Persze ebben az esetben a világ egyik legfejlettebb gazdaságának számító Dél-Korea számára évtizedekig tartó, nehéz folyamatot jelentene a lepusztult észak talpra állítása, de ezt követően egy egységes Korea valóban jelentős gazdasági hatalomként kérhetne nagyobb szeletet a térség és a világ piacából.

A kínai érdek abban megegyezik az oroszokéval, hogy a két Korea ne egyesülhessen, mivel ez esetben óhatatlanul megerősödne az amerikai befolyás a térségben – Dél-Koreában jelenleg is jelentős számú amerikai katona állomásozik, hiszen 1953 óta békeszerződés nem, csupán fegyverszüneti megállapodás veszi elejét az 1950-ben még a kommunisták által kezdeményezett polgárháború kiújulásának. Szöul legfőbb és legbiztosabb szövetségese Washington, amely minden bizonnyal nem bánná, ha Észak-Korea az általa patronált déliek fennhatósága alá kerülne.

A Koreai-félsziget tehát globális játszmák középpontjában áll, ezért is maradhatott fenn, és dolgozhatott ki nukleáris és ballisztikusrakéta-programot északon a sztálinista diktatúra. És a jelenlegi állás szerint elrettentő képességének növelésével sikerül tovább hosszabbítani a fennállását. Jelenleg ugyanis az egyetlen alternatívának a háború – félő, hogy atomháború – tűnik. Az ugyanis kevésbé látszik valószínűnek, hogy Kim rémuralmát egy belső forradalom döntse meg. És ha mégis bekövetkezne, a hatalmas szomszédok mindenképpen bele akarnának szólni az ország jövőjébe.