Vendégek

Ha néha mégis, azt se nagyon bánja, csak a bakancsról verjék le a sarat, mielőtt belépnek a kis putriba. A vas lábtörlő oda van készítve az ajtó elé, az érkező bakáknak addig magyaráz, addig rimánkodik, amíg lepucolják a rongyos lábbeliket. Minden alkalommal felforgatják a kis házat, aranyat keresnek meg ezüstöt, számára ismeretlen nyelveken üvöltöznek vele, fegyvert szorítanak a halántékához, hogy adja elő, amit rejteget, aztán beletörődnek, hogy semmit sem rejteget, mit is rejtegetne, megeszik az élelmet, amit találnak, majd távoznak.

A vénasszony megszokta már ezeket a furcsa, kéretlen látogatásokat, látja, hogy a katonák se jókedvükből csinálják az egészet, csak valahogy csinálják, mert így alakult. Vizet melegít nekik, hogy megmosakodjanak, megvarrja a kabátjukat, bestoppol néhány zoknit, majd útjukra engedi őket, mert még sok házba kell berontaniuk, mire hazaérnek, ki tudja, hová. Lehet – gondolja –, hogy mire hazaérnének, már nem is lesz sehol az a haza, hogy léggömböket meg zeppelineket erősítettek hozzá, és elröptették az éj leple alatt valami más katonák – akik talán nála is jártak azelőtt –, szintén nem teljesen jókedvükből. Lehet, parancsból vagy túlélésből, de biztosan nem jókedvükből.

A tájban már sok gyönyörködnivaló nincs, mindenhol a csaták emlékeit látni, aknagödrökön, törött fegyvereken, rongydarabokon csillan meg a napfény. Naphosszat bóklászik a közeli erdőben, rőzsét gyűjt a tűzhöz, szorgalmasan összegyűjti a fegyverek darabjait, az elszórt csatokat és katonasapkákat, hordja haza, majd csak jók lesznek valamire, mondogatja magának, de sosem jók semmire. A talált vagy halottakról lehámozott egyenruhákat amúgy sem meri felvenni, két lépést nem tudna megtenni bennük, máris golyót kapna a halántékába, így ezek is a tűz martalékává válnak, ilyenkor vastag füstoszlop száll fel a kéményből. Az érkező katonák rongyosak, látszik, hogy egyik sem jókedvéből van ott, mosdatlanok és szörnyen büdösek. Vécépapír nincs, dolguk végeztével út menti lapulevelekkel törlik ki kutyafuttából, seggszőrükön ott fityeg a betyárkörte, vagy ha elülik a hosszú szekérúton, a labanctallér. Nem győzi melegíteni a vizet, mire lemossa magáról a több hónapos koszt egy-egy szakasz.

Egyeseknek még hálálkodásra is futja az erejéből, előfordult már, hogy egy-egy pénzérmét is odavetettek neki távozáskor, amit készségesen át is adott az újabb érkezőknek, vásárolni nincs kitől és nincs mit, lelövetni meg mégse fogja magát egy fémdarabért. Amíg a közelben is folytak a harcok, még azzal is törődött, hogy elkaparjon néhány halottat, persze nem túl mélyre – hamar elfáradt. Aztán amikor a parasztok előmerészkedtek, hogy megműveljék a kis szétbombázott földdarabokat – hátha vége lesz a háborúnak –, az ekevas mind kiforgatta a holtakat a földből. Csak úgy kihemperedtek talaj menti sírjaikból, mintha ágyban fordulnának meg, aztán roppant a hátgerinc, csörrent a vas szerszám, ahogy visszakoppant rá a hámfa. Ma is vendégei jönnek, már az ajtóban áll, fogadja őket felemelt kézzel, nehogy azt higgyék, fegyvert rejteget a háta mögött és odalőjenek, jönnek ezek is rongyosan, koszosan, ez az élet, gondolja, hogy ezek csak jönnek egymás után, rongyosan meg koszosan, ő meg kimosdatja őket a szarból, jönnek elgyötörten, ő meg mosolyog, és int a kezével, hogy jöjjenek csak be, majd az ajtó elé készített vas lábtörlőre mutat. A nap kovácstűzön vörösre izzott bádogserpenyő, valami nagyon sül benne: szaga van.