Végletek

Nevezetesen az, hogy Traian Băsescu államfő fölöslegesnek, sőt károsnak tartja az érdemi szakmai és politikai vitát az Európai Unió tagállamai által kidolgozni tervezett kormányközi szerződésről, amely egyrészt az Unió gazdasági stabilitását szolgálná, másrészt viszont korlátozná a nemzeti kormányok szuverenitását, hiszen beleszólást engedne a költségvetési politikába, sőt szankciókra is lehetőséget biztosítana.

Mindezzel szöges ellentétben áll a magyar kormány gyakorlata, hiszen Orbán Viktor kormányfő egyrészt a szerződéstervezet kapcsán kijelentette: az olyan mértékben érinti Magyarország szuverenitását, hogy csakis a parlament megkérdezése nyomán lehet róla dönteni, másrészt pedig a budapesti kormány olyan, különutas gazdaságpolitika mellett tette le a garast, amely szöges ellentétben áll az eddigi gyakorlatokkal. Ennek nyomán a nemzetközi gazdasági élet szereplőinek bizalma megingott az országban.

Jelen állás szerint egyik gyakorlat sem tűnik helyesnek. A román államfő autoriter módon, még azelőtt elkötelezné az országot egy megállapodás mellett, hogy annak pontos tartalmáról és következményeiről akár minimális fogalmai lennének. Ezzel tulajdonképpen csupán folytatja azt a hagyományt, amely szerint Bukarest mindig szeretett volna a lehető legjobban megfelelni az aktuális hatalom elvárásainak – legyen az az IMF vagy éppen Washington.

Ez eddig sikeresnek bizonyult a történelem folyamán – hogy csak a legutóbbiakat említsük, az afganisztáni hadműveletekben való részvétel és a titkos CIA-börtön befogadása NATO-tagságot ért, a nemzetközi pénzintézet utasításainak szolgai betartása révén pedig megkapta a hátbaveregetést – miközben az ország polgárai a drasztikus megszorításokat nyögik. Most azonban más a helyzet: az EU jövője olyannyira képlékeny és olyannyira bizonytalan, hogy felelőtlenség lenne a következmények lényegi megvizsgálása nélkül beleugratni az országot az uniós projektbe.

Magyarország a másik véglet: a kormány nemhogy nem gazsulál az IMF-nek, de szembeszállt vele és az EU-val is – emiatt pedig a nemzetközi hitelminősítők bóvliba vágták az országot. Bár tény, hogy a láthatatlan „piacok” globális uralmát valóban nem ártana ellenőrzés alá vonni, erre egy kiszolgáltatott helyzetben lévő, a célok eléréséhez szövetségesekkel nem rendelkező országnak egyedül kevés az esélye.

Jó lenne, ha a két végletet képviselő országnak – Romániának és Magyarországnak – sikerülne közelednie egymáshoz egy középutas megoldás megtalálása révén – ez ugyanis nagymértékben hozzájárulna a közép-kelet-európai térség stabilitásához.