Tisztújításból konfliktusba

Az már az eseményt megelőzően is tudható volt, hogy a belső ellentétek meglehetősen kiélezettek, a párt székelyföldi szárnya elégedetlen az eddigi vezetéssel. És valljuk be, az EMNP pályafutása valóban nem nevezhető igazi sikertörténetnek. Hiába indult nagy lelkesedéssel, nem sikerült megkerülhetetlen tényezővé válnia az erdélyi magyar politikai palettán.

Ehhez egyrészt a matematika is hozzájárult – a bejáratott, hagyományosan jelentős támogatottsággal rendelkező RMDSZ és a Magyar Polgári Párt (MPP) mellett harmadik erőként jelent meg a politikai térben, márpedig az egy hatszázalékos közösség esetében egyértelmű, hogy a románok nemigen tudnak olyan alacsony arányban részt venni a választásokon, hogy mindhárom magyar párt meg tudja ugrani az ötszázalékos parlamenti küszöböt.

Nem is ez volt a cél – az EMNP-t az RMDSZ-szel elégedetlen politikusok azon csoportja hozta létre, amely szerint az MPP sem úgy képviseli az autonómia ügyét, ahogy az szerintük elvárható. Ugyanakkor több ízben is javaslatot tettek a két párt erőinek egyesítésére, ami nemhogy nem sikerült, de végül az RMDSZ-nek sikerült magához édesgetnie a polgáriakat, megszelídítve őket két parlamenti mandátummal, és légüres térbe taszítva a néppártot.

Ehhez az is hozzájárult, hogy a korábban az RMDSZ magyar politikai ellenzékét felkaroló magyar kormány a szövetségen belüli vezetőváltás és számos régi RMDSZ-es arc visszavonulása után, illetve az RMDSZ választási eredményeit tudomásul véve új alapokra helyezte a vele való kapcsolatot – magyarán „kibékültek”.

Mindeközben a néppárt, illetve a hozzá kapcsolódó civil szervezetek számos sikeres rendezvényt és kezdeményezést indítottak útjára, a tízezreket megmozgató fesztiváloktól a magyar gazdák megszervezéséig – ám paradox módon ezeket egyszer sem sikerült komolyan értékelhető választási eredménnyé konvertálni. Hogy ennek mi az oka, annak kiderítése a párt eddigi és frissen helyzetbe került vezetői számára is elsődleges feladat kell hogy legyen, hiszen mindannyian felelősséget viselnek érte, a párt ranglétráján betöltött pozíciójuk függvényében.

Az ugyanis egyszerűen elfogadhatatlan, hogy még az újonnan alakult román pártok is könnyebben utat találnak az RMDSZ-szel elégedetlen magyar választópolgárokhoz, és képesek meggyőzni őket – még úgy is, hogy nemhogy nem vállalják fel az autonómiát, hanem egyértelműen elutasítják azt, ehelyett technokrata alapállású, neoliberális eurokrata maszlaggal szédítik a polgárokat.
Ennek átgondolása, az okok felderítése és a lehetséges kiút megtalálása az erdélyi magyar közösség jövője szempontjából olyan sürgető és nélkülözhetetlen feladat, amelyet egyébként a néppárt mellett a másik két magyar pártnak is kötelessége lenne elvégezni.

Ehelyett azonban a néppárt a jelek szerint egyelőre a haladó magyar hagyományok szellemében inkább a belső konfliktusokban való dagonyázást készül választani – legalábbis ezt vetíti előre, hogy a tisztújító szavazáson egyetlen szavazattal alulmaradt jelölt eljárási szabálytalanságokra hivatkozva az eredmény megóvását fontolgatja. Mivel nagyjából biztosak vagyunk a válaszban, csak költőinek szánjuk a kérdést, hogy vajon akkor is így gondolkodna, ha ő nyert volna egyetlen szavazattal? Mindemellett a legkevésbé sem utolsó szempont, hogy a kiútkeresés helyett a belharcokba bonyolódást választva tovább csökkentik az esélyt arra, hogy kikerüljenek a nehéz helyzetből. Viszont legalább kiváló szórakozást biztosítanak ellenfeleik és ellenségeik számára.
Az EMNP illetékeseinek most gyakorlatilag azt kell eldönteniük, hogy mit tartanak fontosabbnak. Hogy saját magukkal, vagy inkább az erdélyi, partiumi és bánsági magyar közösség helyzetével, jövőjével akarnak foglalkozni.