2010. február 03., 11:012010. február 03., 11:01
Szóval jöttek az öltönyök, kiskosztümök, sőt kommunikációs továbbképzések, jómodor-órák – csakhogy nekünk minél jobb legyen. Ácsorgok hát a megállóban. Szerencsémre épp a másik irányba haladó vonalon romlott el egy villamos, s várakozik a háta mögött még vagy tíz – szerencsémre, mondom, hiszen naivan úgy gondolom, emiatt nekem nem lesz bosszúságom. Még egy érdeklődő hölgyet is megnyugtatok: amarra járnak a szerelvények, most csak annak van pechje, aki városközpontba igyekszik.
A tömeg azonban egyre nagyobb, az eső is egyre jobban esik, villamos meg sehol. Egyszer csak befut Ő maga: a csillogó Siemens, a sztárok sztárja, benne komolykodó arckifejezéssel egyenruhás vezetője. Nos, meg is próbálunk beszállni, csak éppen nem férünk. Én hátramaradok, hagyom, hogy ahányan tudnak, tolakodjanak fel, aztán, amikor már világosan látom, hogy hacsak a fizika rugalmatlan törvényeivel nem kívánok dacolni, meg kell várnom a következő szerelvényt, így lemondóan hátralépek. A szupervillamos szuperajtaja azonban nem hajlandó bezáródni, hiszen biztonságos a drágám: nem csukódik rá egy fürtnyi utasra. Ekkor lép közbe hősünk, az öltönyös-nyakkendős úrvezető, aki az illemtanórákon láthatóan a hangosbeszélő kezelését sajátította el valamilyen furcsa metodológiai melléfogás eredményeképpen.
Hogy mit mondott, vagy inkább böfögött a mikrofonba, nem fordítom magyarra, legyen az elég, hogy a világ összes illemtankönyvírója összerezzent volna már csak a hangsúly hallatán is. Hogy hogyan és miképpen szabadítsák fel az ötös ajtót (egyáltalán melyik az ötös ajtó?!), nem közölte az utasokkal, ők mindenesetre megpróbáltak az előbb említett megingathatatlan törvényekre fittyet hányva csökkenteni a térfogatukon, ami kívülről úgy nézett ki, hogy néhány kilógó körömcipős láb tett egy-két lépést helyben. A leszállást senki nem vette fontolóra, de hát ez már egy másik történet. Leteremtettem volna szívesen, fejéhez vágtam volna a címben is jelzett lesújtó véleményem. Mondom, megtettem volna, mégsem tettem, pedig én nem is végeztem illemtankurzust.
Március tizenötödike a világban szétszóródott magyarok nemzeti ünnepe. A szabadság, a nemzeti méltóság, az összefogás, az igazság ünnepe. A szabad sajtó napja.
Tény, hogy a repülőgépek és csapatok telepítésére vonatkozó amerikai kérés teljesítésével Románia előkelőbb helyre került Irán potenciális célpontjainak listáján. Azonban az is egyértelmű, hogy a bukaresti illetékesek nemigen dönthettek volna másképp.
Rájár a rúd a romániai gazdákra. Az egyre nagyobb költségekkel termelő hazai mezőgazdaságnak immár nemcsak a kíméletlen élelmiszerimporttal kell szembenéznie, hanem az üzemanyagár-robbanás is új helyzet elé állította az ágazatot.
Hiányzott a világnak még egy eszkalációval fenyegető fegyveres konfliktus? Nem. Elfogadható, hogy egy 7. századi vallási előírások alapján működő, a Nyugatot megsemmisítendő ellenségnek tekintő diktatórikus rezsim atomfegyverhez jusson? Nem.
Úgy jártak szegény romániai fogyasztók (értsd: mi mindannyian) az energiaügyi miniszternek az iráni háborúval és az üzemanyag-drágulással kapcsolatos kijelentéseivel, mint akcióvígjátékban a nagyközönség a krízishelyzetben nyugalomra intő rendőrrel.
Immár négy éve tart a 2022. február 24-én kirobbant orosz–ukrán háború. Mint bármely fegyveres konfliktus, ez a számunkra legújabb és legközelebbi is rengeteg pusztítással, szenvedéssel jár.
Románia még nem döntött az „átállásról”, de igyekszik taktikus diplomáciával esélyt adni arra, hogy megtehesse, ha szükségesnek látja – némi malíciával így összegezhető Nicușor Dan döntése, hogy legalább megfigyelőként részt vett a Béketanács első ülésén.
Méltán nevezhető áttörésnek az alkotmánybíróság döntése, amelyben kimondta, hogy megfelel az alaptörvénynek a bírák és ügyészek különleges nyugdíjáról szóló törvény. Ezzel azonban Románia egyelőre csupán csatát nyert.
Nagyon nincs irigylésre méltó helyzetben Ilie Bolojan, akit a koalíciós partner szociáldemokraták renitenskedése, valamint a megszorító intézkedések és az adóemelések miatti lakossági elégedetlenség mellett most még a saját pártján belül is bírálnak.
A gyurcsányizmus nem szűnt meg, és át sem alakult – ezt a következtetést vonhatjuk le Dobrev Klára, a Demokratikus Koalíció elnöke bejelentéséből, miszerint hadjáratot indítanak a határon túli magyarok szavazati joga ellen.