2013. január 06., 21:092013. január 06., 21:09
Tétova nemmel válaszoltam. Ezt várhatta, mert megszokott szűkszavúságától elütő szóáradatba kezdett: előbb-utóbb ki fognak dobni bennünket. Nem az állásunkból, a nyugdíjas státusból, városból-országból, hanem a közszállítási járművekből.
Értetlenül néztem rá, mire ő újabb kérdést szögezett nekem: én eddig még nem láttam, vagy az én járművemen esetleg még nem jelentkezett volna? De hát micsoda? – türelmetlenkedtem. A gyűlölet – hangzott a lakonikus válasz. Miféle gyűlölet? Az idősebbekkel szembeni. Na, még így se értem?! De, így már kezdtem érteni. Kezdeti butaságomat először is azzal mentettem, hogy én általában mindössze két megállónyit buszozom naponta, s bár a járművek oda-vissza tele vannak az egyetemről jövő és odafelé tartó fiatalokkal, de a kényelmes elfekvő pozíciójukat és az ablakon való kibambulásukat annak az örömnek tulajdonítottam, hogy a felpörgetett életritmus fáradalmait legalább néhány percig kipihenhetik, vagy mert belemerülnek a telefoncsácsogásba vagy a sürgős internetezésbe. Kollégám viszont közbevágott és láttam, milyen erőfesztítésébe kerül, hogy ne vágja arcomba, mennyire elbutultam. Nem, nem erről van szó, hanem arról, ahogyan ránéznek egy-egy idősebb emberre. Mintha számon kérnék, hogy is merészel felszállni a villamosra, illetve egyáltalán milyen jogon szedi még mindig olyan bőszen a levegőt. Elszíva a jótékony oxigént a jövő nemzedéke elől.
Most már értettem: máris hallottam az államelnök sunyi heherészését, az „ingyenélő” nyugdíjasok megfenyítését, hogy egyszer ennek vége lesz, mert ami sok, az sok. Nem akarok arról szólni, hogy az évtizedeken át fizetésünkből levont nyugdíjalapokat mások élték fel, mert erről volt már elég szó, tény, hogy igazat adtam a kollégámnak: bevált a göbbelsi jó öreg tanács, hogy csak elégszer kell valamit mondani, mindent elhisznek. Közben hallottam a hírolvasók hangját is, a zebrán halálra gázolt „öregekről” beszélve, akik járkálnak csak úgy, ni, ahelyett, hogy gondolnának a felelőtlenül száguldozni vágyó ifjakra. És váratlanul örvendezni kezdtem, milyen komoly nehézsúlyú vagyok, s igy mekkora erőfeszítés volna engem bárhonnan is csak úgy kilódítani!
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy elsőként értesüljön a hírekről!
Március tizenötödike a világban szétszóródott magyarok nemzeti ünnepe. A szabadság, a nemzeti méltóság, az összefogás, az igazság ünnepe. A szabad sajtó napja.
Tény, hogy a repülőgépek és csapatok telepítésére vonatkozó amerikai kérés teljesítésével Románia előkelőbb helyre került Irán potenciális célpontjainak listáján. Azonban az is egyértelmű, hogy a bukaresti illetékesek nemigen dönthettek volna másképp.
Rájár a rúd a romániai gazdákra. Az egyre nagyobb költségekkel termelő hazai mezőgazdaságnak immár nemcsak a kíméletlen élelmiszerimporttal kell szembenéznie, hanem az üzemanyagár-robbanás is új helyzet elé állította az ágazatot.
Hiányzott a világnak még egy eszkalációval fenyegető fegyveres konfliktus? Nem. Elfogadható, hogy egy 7. századi vallási előírások alapján működő, a Nyugatot megsemmisítendő ellenségnek tekintő diktatórikus rezsim atomfegyverhez jusson? Nem.
Úgy jártak szegény romániai fogyasztók (értsd: mi mindannyian) az energiaügyi miniszternek az iráni háborúval és az üzemanyag-drágulással kapcsolatos kijelentéseivel, mint akcióvígjátékban a nagyközönség a krízishelyzetben nyugalomra intő rendőrrel.
Immár négy éve tart a 2022. február 24-én kirobbant orosz–ukrán háború. Mint bármely fegyveres konfliktus, ez a számunkra legújabb és legközelebbi is rengeteg pusztítással, szenvedéssel jár.
Románia még nem döntött az „átállásról”, de igyekszik taktikus diplomáciával esélyt adni arra, hogy megtehesse, ha szükségesnek látja – némi malíciával így összegezhető Nicușor Dan döntése, hogy legalább megfigyelőként részt vett a Béketanács első ülésén.
Méltán nevezhető áttörésnek az alkotmánybíróság döntése, amelyben kimondta, hogy megfelel az alaptörvénynek a bírák és ügyészek különleges nyugdíjáról szóló törvény. Ezzel azonban Románia egyelőre csupán csatát nyert.
Nagyon nincs irigylésre méltó helyzetben Ilie Bolojan, akit a koalíciós partner szociáldemokraták renitenskedése, valamint a megszorító intézkedések és az adóemelések miatti lakossági elégedetlenség mellett most még a saját pártján belül is bírálnak.
A gyurcsányizmus nem szűnt meg, és át sem alakult – ezt a következtetést vonhatjuk le Dobrev Klára, a Demokratikus Koalíció elnöke bejelentéséből, miszerint hadjáratot indítanak a határon túli magyarok szavazati joga ellen.
Látogatottsági adatok