Legutóbb arról kaptunk „igazolást”, hogy a magyar iskolába járó diákok sokkal gyengébben teljesítenek, mint a többségi társaik – természetesen nemcsak román nyelv és irodalomból, hanem a többi tantárgyból is.

Az iskolai eredményességet számos tényező mentén vizsgáló és perspektívába helyező kutatás sok mindenre rávilágít, megjelenése pedig arra, hogy indokoltak lennének a rendszeres vizsgálatok, amelyek időről-időre számok szintjén is összegzik, mi minden nem működik megfelelőképpen a romániai magyar közoktatásban, valamint hogy mik lennének a legsürgősebb teendők. Ez még akkor is megfontolandó, ha egy ilyen vizsgálat eredményei nem tükrözhetik minden szempontból hűen a valóságot, ha a számok általánosítanak, ha a sommás kijelentések sarkíthatnak és mögöttük az összkép millió árnyalata fedezhető fel.

Egyáltalán nem árt felülről, építő szándékú kritikával láttatni mindazt, ami beárnyékolja a magyar tannyelvű oktatás eredményességét, és amire egyfajta problématérképként lehet tekinteni, olyan iránymutatóként, amely közelebb vezethet a hatékony megoldáskereséshez. Természetesen vannak a romániai tanügynek hiányosságai, amelyek a többségi és kisebbségi oktatást egyaránt érintik: közhelyszámba megy immár, hogy túlzsúfolt a tanterv, nem eléggé gyermekközpontú a követelményrendszer, egyre csökken a pedagógusi hivatás presztízse stb.

Másfelől persze akadnak olyan szempontok is, amelyek kimondottan a magyar nyelvű oktatás „sebeire” világítanak rá. Rögtön az első, hogy a magyar diákok teljesítményén az ront a legtöbbet, hogy nem elég jók román nyelvből és irodalomból, vagy hogy a tanintézeteinkben oktató pedagógusok képesítése sorozatosan elmarad az országos átlagtól – ha pedig nem elég felkészült a tanár, az a jelek szerint meglátszik a diák eredményein.

Summa summárum, kis- és nagyléptékű problématérképek elkészítésének egyaránt van jogosultsága. Egyrészt szükség van arra, hogy effajta felmérésekből rajzolódjon ki az összhelyzet, az aktuális diagnózis, másrészt arra is, hogy az egyes pedagógusok, iskolák, régiók próbáljanak felállítani egyfajta öndiagnózist, nézzenek körül a saját házuk táján, és helyezzék konkrét lehetőségeik kontextusába, mit lehetne tenni. A diagnózis után pedig a javaslatokon, ötleteken túl nyilván konkrét gyógymódok is kellenek – mondani sem kell, hogy ezek megteremtése a legnehezebb.

Ugyanakkor nem árt figyelembe venni, hogy hozzáállás kérdése is, miként kezeljük a kirajzolódó helyzetképet: konstruktívan, megoldások után kutatva, vagy pedig lemondóan legyintünk: íme, nekünk, kisebbségieknek tovább halmozódnak a kisebbségi komplexusaink.