Nincs védőpajzs a vandalizmus ellen

A majdnem hatszáz éves, fenséges istenháza restaurálása több mint négy évig tartott, augusztus közepén nagy ünnepség keretében áldották meg, végre a nagyközönség is megtekintheti és kizárólag dicsérően, elismerően nyugtázza mindenki, mennyire szépen megújult kívül-belül az impozáns épület.

Aki felkeresi a templomot, azt érzékeli, nagyon élénk az érdeklődés, állandóan látogatják, csodálják a turistacsoportok. A szakadatlanul jövő-menő, fotózó látogatók jelenléte miatt kicsit olyan lett a hangulata, mint sok híres európai katedrálisnak, amely népszerű turistacélpontnak számít: ilyen mondjuk a prágai Szent Vitus-székesegyház vagy a bécsi Szent István-katedrális. Úgy tűnik azonban, akadnak, akik nem viszonyulnak tisztelettel sem ahhoz, hogy építészeti ékességről van szó, sem pedig ahhoz, hogy a templomot ország-világ méltányolja. Hiszen megeshetett, hogy fittyet hányva a hely szakralitására, a műemlék épület szépségére, a felújítási munkálatok jelentőségére, valaki képes volt nekiesni vasrúddal az üvegablaknak, ily módon „sebet ejteni” a hibátlanul felújított épületen. Hogy az illetők lopni, rabolni akartak, vagy pedig más indokkal támadtak neki, nem tudni egyelőre, de maga a rongálás ténye mellbevágó. Ha pedig az feltételezhető, hogy nem is a lopás, pénz- vagy értékszerzés, hanem a szándékos károkozás volt a cél, még inkább.

Eszünkbe juthat az eset kapcsán több negatívum is, ami gyakorta elhangzik Romániával kapcsolatban. Az egyik, hogy tájainkon még mindig erőteljesen dívik a lopás, csalás, korrupció „kultúrája”, a másik hiányosság pedig, hogy itt még mindig nincsen kellő megbecsültsége az igazi művészeti értékeknek, a patinás műemlékeknek. Ugyanakkor úgy tűnik, Erdély gazdasági és szellemi szempontból is „mozdonynak” tekintett fővárosában, Kolozsváron még mindig nem nőtt fel a társadalom egy része ahhoz, hogy tiszteletben tartson egy olyan épületet, ami meghatározó módon jelképezi az egész régiót.

A keserűség és tehetetlenség érzése kerekedik ilyenkor felül. Talán abban lehet reménykedni, hogy az ügy nem marad ennyiben, rendőrkézre kerülnek az elkövetők, valamint hogy a megfelelő technikai felszereltségnek köszönhetően hatékonyan meg lehet védeni a műemlékeket. Ha naivitásnak tűnik is, de talán még egy dologban reménykedhetünk: a távolabbi jövőben hátha lehetséges lesz a műemlékek tiszteletére nevelni a társadalmat. Szükség lenne rá, hiszen jelenleg sem a szakralitás, sem az ismertség, sem a szépség nem tud teljes mértékben védelmet nyújtani a vandalizmussal szemben.