Nemzeti és pártérdekek

A tagozat létrehozásának ügye már két évtizede vajúdik a túlhevített többségi nacionalizmus által 1990 fekete márciusában frontvárossá változtatott településen, de a kérdés nyilván nemcsak a helyi, hanem összerdélyi jelentőségű egyetemi emancipáció része. Az eseményről szóló eddigi sajtókommentárok mintha nem mérték volna fel, mennyire előremutatóak a három párt együttes fellépésnek egyes elemei. Nincsenek illúzióink, a szervezetek pártérdeket követve cselekedtek, ami azonban az összképből kibontakozik, az egy jövőben bejáratandó lehetséges, az ellentéteket átható együttműködési modellt vetít előre.

A pártérdek részérdeket jelent a nemzetihez képest, ez kiválóan kirajzolódik a vásárhelyi fellépésből. A részérdek ellentétbe kerülhet a másik részérdekkel, de ha a különbözőségeken túl létezik egy közös cél – a MOGYE magyar tagozatának létjogát a törvény szavatolja, de az intézet szenátusa ennek érvényesülését megkísérli elgáncsolni, ez ellen tehát tiltakozni kell, és elérni a törvény idevágó paragrafusának gyakorlati alkalmazását –, nos, ha e célt a három párt egyaránt és egyszerre követi, akkor fellépésükben a pártérdekre irányulónál több, maga a nemzeti érdekvédelem ölthet testet. Az RMDSZ számára az azonnali tét az volt, hogy ne húzhassák rá a vizeslepedőt eddigi „kormánybeli passzivitása” miatt. Ez tulajdonképpen sikerült, mi több kárhoztatott „kabinetpolitizálása” eredményességét is bizonyította pillanatnyilag, bár itt a minisztériumi leirat hatásossága nyilván a végrehajtáson múlik, az pedig még várat magára. Az EMNT a rivális kemény elvi bírálatának vonalát követte ez alkalommal is a rendezvény hangsúlyának módosításával, ráadásul egy civil társadalmi tiltakozást karolt fel, de nem utasította el a közös fellépést sem a másik két párttal, melyektől különben több rendben elhatárolódik politikailag.

Az ünnepélyes megemlékezés „műfaja” elősegítette az erre való ráhangolódást. Az MPP pedig nem maradhatott távol, s ezúttal a másik kettő nem zárhatta ki. A részvétellel csak nyerhetett, hiszen korábban éppen együttműködési hajlandóságát vonták kétségbe azok, akik két oldalról is defenzívába szorították. A vásárhelyi megemlékezéstüntetés egyúttal eloszlatta a két évtizedes frontvárosi félelmeket, a népi szorongást is talán, egy olyan polgári normalitás légkörét hozva vissza az egykori Székelyvásárhelyre, melyben a szabad véleménynyilvánítás minden legális lehetőségével élni lehet, így a békés utcai tüntetéssel is, mert elfajulása elkerülhető. Ráadásul más-más okból, de mindhárom pártnak hasznára vált a szereplés, mégpedig anélkül, hogy külön identitásukat megkérdőjelezte volna, a közvélemény előtt egyaránt jól vizsgáztak, mert egy nemzeti ügyért – noha az ahhoz vezető utakat merőben másként ítélik meg – együttesen léptek fel. Ettől ugyan még messze van egymás kölcsönös legitimitásának elismerése, még távolabb egy adott kérdésekben akcióegységbe is tömörítő erdélyi magyar parlament megalakítása és működtetése – de talán nem tévedünk, ha a vásárhelyihez hasonló fellépésekben ennek szerény kezdeteit véljük felfedezni.

Ez ugyanis jelek szerint szavatolhatja az össznemzetiségi érdekvédelem működését is – az egymást kiegészítő vagy épp kizáró pártérdekek harcán és egyeztetésén keresztül, azok korlátozása vagy/és érvényre juttatása árán. Marosvásárhely ezúttal is lecke volt, melyet Erdélyben a kölcsönösen elfogadott pártpluralizmus körülményei közt még el kell sajátítaniuk a magyar közszereplőknek.

B. Kovács András