Ne szomorkodj!

Ha nem is vagy túl vallásos és istenfélő, de legalább akkor, legalább egyszer csak elhitted, hogy mégis van Isten, mégis van megváltó. Te is habzsoltad a szabadságot, a szabad sajtó híreit, és számodra is ugyanúgy hihetetlen volt, hogy van üzemanyag, villanyáram, kenyér, tej, hús, vaj, olaj, cukor, csokoládé, egész napos, közte magyar nyelvű televízió-műsor, a házban meleg; hogy azt mondhatsz, amit akarsz, és akkor mehetsz Magyarországra, egyáltalán külföldre - legalábbis az akkor megszabott keretek között - amikor akarsz.
Úgy ezerkilencszázkilencven nyarán te is a szeme közé vágtad a volt vállalati szekusnak, hogy kapja be, midőn - a jelek szerint nem eléggé tisztító - vihar múltán megkeresett, hogy szolgáltatnál neki információkat az óvodákat, napközi otthonokat, kórházakat, öregotthonokat, iskolákat bútorral, élelemmel, gyógyszerrel, játékokkal, írószerrel, kétkezi munkával és egyszerűen: emberséggel talpra állítani igyekvő hollandusokról, osztrákokról, magyarokról. És szintén azon a nyáron te is láttad, amint Bukarestben, az Egyetem téren az államelnök berendelte bányászok lapátnyelekkel, dorongokkal vernek agyba-főbe másként gondolkodókat.

Pár év múlva te is láttad, hiszen a szemed előtt, sőt a fejed felett történt, hogy recsegett-ropogott, majd összedőlt az úgynevezett demokratikus alapokon nyugvó gazdaság, amelyről annak idején azt sulykolták a fejünkbe, hogy örökéletű, és az emberiség egyedüli üdvözítője. Pedig te is tudtad, hogy valótlanságokon alapul, te is tudtad, hogy nem úgy van, ahogy a szocialista munkaverseny statisztikái és grafikonjai és az azért megfizetett elvtársak hazudják. Hanem másképp - csakhogy ha arról azelőtt beszélni szabadott volna is, nemigen volt ajánlatos.

Ilyen körülmények között te is elveszítetted a munkahelyedet, te is ott álltál tanácstalanul, hogy akkor most mi legyen. Te is megkóstoltad már idegenben a vándormunkás kenyerét, amely, akárhogy is teszed-veszed, csipetnyivel mégiscsak keserűbb az itthoninál - de legalább van. Ha ideig-óráig is. És a te szemed is megtelik könnyel, amikor az évi két alkalomra, karácsonyra és húsvétra mért pár napos szabadságod végén a kapuban, a buszmegállóban vagy a vasútállomáson két karoddal szeretteidet, tekinteteddel pedig szülőföldedet megöleled. 

Tudom, te is csalódtál, de legalábbis szembesültél azzal, hogy: nem ezt vártad, nem erre számítottál. Te is terveztél, próbálkoztál, és te is buktál. Neked sem jöttek be a számításaid, a széle nálad sem üti a hosszát, te is filléres gondokkal küszködsz, és téged is nyomasztanak a soha el nem fogyó adósságaid. S amíg ez így van, csak álmodozol családalapításról, lakásról, autóról, nyugodt életről.
S hogy gondod még komorabb legyen, te is megkaptad azt az ajándékot a Mikulástól, amikor a mostohaanyává vált országban élő nemzettársaid kitagadtak, amikor a testvéri csókra tartott orcádra pofont kaptál tőlük. Pedig húsz esztendővel ezelőtt, s még azelőtt milyen más volt minden, mennyire tudtuk félteni, szeretni egymást, milyen megnyugtató volt tudni egymásról, hogy határon innen vagy túl, de - vagyunk. És előlünk bármennyire is elhallgatták, agyunkból bármennyire is kimosták - azért is együvé tartozunk.

De mindezek miatt ne szomorkodj. Hanem láss és hallj tisztán. Mert most már te is tudod, hogy hol és mi romlott el, s hogy te mit és hol rontottál el. Te is tudod, hogy mit nem szabad újra elkövetni. Vagy nem megtenni. Így könnyebb lehet újrakezdeni, és elhinni, és tenni azért, hogy egyszer valóban minden rendbe jön. És végre új életet kezdhetünk. Normálist, emberit. Amilyent gyermekeidnek is álmodnál.