Miután évekig nem volt hajlandó kihelyezni a kétnyelvű utcanévtáblákat a közel 50 százalékban magyarlakta városban, az önkormányzat alárendeltségébe tartozó helyi rendőrség a konfliktust fokozandó törvénytelen reklámnak minősítette azokat a kétnyelvű utcanévtáblákat, amelyeket egy civil szervezet szerelt fel, és vérlázítóan horribilis összegű bírsággal fenyegetőzve próbálta kierőszakolni, hogy az ingatlantulajdonosok maguk szereljék le a normalitást jelképező táblákat.

Aztán úgy tűnt, megoldódhat a helyzet, mivel az önkormányzat elkezdett valóban kétnyelvű táblákat kihelyezni, első körben olyan utcákban, amelyek magyar személyiségek nevét viselik. Most viszont újabb visszalépés történt: az utcák ismét „elfelejtettek” magyarul, így aztán az a tragikomikus helyzet állt elő, hogy Dózsa György már megint kizárólag Gheorghe Dojaként szerepel. Nem arról van szó, hogy ne fordíthatnák le románra a magyar történelmi személyiségek nevét – a magyar történetírásban is István vajdaként, illetve Mihály vajdaként szerepel Ştefan cel Mare és Mihai Viteazul.

Hanem arról, hogy a kizárólag román változatban feltüntetett magyar személynév egyrészt a történelmi tények tagadásának minősül, másrészt újabb kisstílű provokáció, amellyel azt akarják elérni, hogy a marosvásárhelyi magyar közösség tagjai még rosszabbul érezzék magukat a saját városukban.

Nem utolsósorban pedig újabb frontvonal nyitása az erdélyi nyilvános terekért zajló szimbolikus háborúban, hiszen a kétnyelvű utcatáblák azt bizonyítják, hogy nem csupán múltja, hanem jelene és jövője is van a magyar közösségnek az adott településen – míg az egynyelvűség erőltetése azt üzeni, hogy a magyarok nem egyenrangú polgárok a saját városukban, azt jelzi, hogy a hatóságok mindent meg akarnak tenni a jelenlétük tagadása érdekében.

Hasonló szimbolikus küzdelmek szinte minden, jelentős magyar közösség lakta, de román többségűvé tett erdélyi és partiumi városban zajlanak. Kolozsvárott és Zilahon az elmúlt hetekben éppen a magyar közösség ünnepelhetett: előbbiben ugyan bírósági ítélet nyomán, de mégiscsak kikerült a magyar helységnévtábla, míg utóbbiban önszántából döntött az önkormányzat annak kihelyezéséről.

Másutt – például Nagyváradon – az önkormányzat még a részben kétnyelvű utcatáblák kihelyezéséről szóló saját korábbi határozatát is szabotálja. Marosvásárhelyen pedig, a „szokásos” frontvárosban az illetékesek a jelek szerint úgy látták: itt az ideje ismét gerjeszteni egy kicsit a magyar–román konfliktust. Mintha nem lenne már amúgy is eléggé puskaporos a levegő a katolikus gimnázium állami hatóságok általi vegzálása miatt – persze valóban megtörténhet, hogy az iskola létrehozásakor bürokratikus mulasztások is történtek, de az, hogy az ügyben a korrupcióellenes ügyészség vizsgálódik, az ágyúval verébre lövöldözés minősített esete, és határozottan nem a román hatóságok jóhiszeműségét jelzi.

Ebben a kontextusban és éppen a trianoni diktátum évfordulójára időzítve újabb támadást indítani a magyar közösség ellen egyszerre cinikus és ostoba lépés is, hiszen az ország által nemzetközi szerződésben vállalt kötelezettség megszegésével újabb érvet adnak a magyar közösségnek annak cáfolatára, hogy Romániában példásan megoldott lenne a kisebbségi jogok ügye.

Bennünket most csupán az érdekelne: kik és miért gondolják még 2017 nyarán is úgy, hogy jelentős részben őshonos magyar közösségek lakta településeken az infrastruktúra, az életminőség, az oktatás és az egészségügyi ellátás javítása, a magyar közösség számára a kétnyelvűség révén a románokéval megegyező jogok biztosítása helyett a konfliktus szítása, az amúgy sem felhőtlen magyar–román viszony további mérgezése a helyes és járandó út?

korábban írtuk

Leszerelik a kétnyelvű utcanévtáblákat Marosvásárhelyen

A magyar utcanévtáblák leszerelésébe, illetve a kétnyelvű utcanévtáblák román nyelvűre cserélésébe kezdett szerdán a marosvásárhelyi polgármesteri hivatal. Állítólag a prefektúra utasítására jártnak el, de az alprefektus nem tud ilyen ukázról.