Mindennapi harc a normalitásért

Örülünk egyrészt annak, hogy igazságot szolgáltattak, másrészt annak, hogy a néppárti illetékes azt mondja, a helyi vezetőkkel folytatott tárgylások bizakodásra adnak okot, hogy nem kell további perekkel kikényszeríteni jussunkat, hiszen – mint ismert – törvény és egy sor egyezmény is arra kötelezi a váradi önkormányzatot, hogy biztosítsa a valós kétnyelvűséget, a városban a magyar lakosság részaránya ugyanis meghaladja a 20 százalékot.

Mélységes szomorúsággal tölt el ugyanakkor, hogy ide jutottak a dolgok, hiszen ha rendeződik is a helyzet, marad a keserű szájíz, hogy csak peres úton sikerült kikövetelni a normalitást, az nem járt automatikusan a nyelvi jogokat szavatoló törvény hatályba lépésekor, ráadásul annyi éven át jogfosztottak voltunk, románul kellett tájékozódnunk, román formanyomtatványokat kellett kitöltenünk. Az egyetlen üde kivételt talán az jelentette, hogy magyarul, magyar anyakönyvvezető előtt mondhattuk ki a boldogító igent – igaz, ez sem mindenkinek sikerül, mert van, hogy az illetékes is elmegy szabadságra.

A legszomorúbb pedig az egészben az, hogy az RMDSZ az idő nagy részében helyet kapott a városvezetésben, szerves része volt a döntéshozatalnak, mégsem bizonyult az anyanyelvi jogokért való küzdelem élharcosának. A 2012-es választási kampányban ugyan lefordítottak néhány formanyomtatványt magyarra, de azok azóta sem találhatók meg a helyi önkormányzatnál, magyarán még ezzel is inkább ártottak, mint használtak, hiszen a körfogásba soha be nem került fordítások megléte miatt nem kerülhetett bele a diszkriminációellenes tanács nemrég jogerőssé vált ítéletébe a magyar nyelvű formanyomtatványok kikényszerítése.

És ennél is többet ártottak az ügynek, amikor gyors tempóban lefordíttatták a jelenlegi román utcaneveket magyarra, hogy ha a történelmi utcaneveket nem is lehet kitenni, legalább ennyi legyen. Első lépésnek mondjuk nem is lett volna rossz, de a történelmi utcanevek helyett mit kapott a váradi magyarság? Például Piros tó utcát a Gyilkos-tó utca helyett, s végül annak örülhetett, hogy maradnak a csupa román utcanévtáblák.

Most tehát van remény az ügyintézés, a tájékoztatás „magyarítására” – békés vagy peres úton, de a lényeg, hogy a városnak muszáj lesz ezt biztosítania. (Bízunk abban, hogy az RMDSZ-es vezetésű Bihar Megyei Tanács elöljár a jó példával, és korrigálja a mulasztást, hogy az anyanyelvi jogok biztosítása terén még ott sem áll, mint a városháza.)

E kis győzelemnek pedig ösztönzést kell adnia a küzdelem folytatására, hogy ne csak a hivatalokban, hanem köztereinken is magyarul „szóljanak” a magyarokhoz, magyar utcanevek álljanak a házfalakon, és nem szabad feladni a történelmi utcanevek kiírására irányuló követelést sem, hiszen ha Brassóban, Szászsebesen vagy Besztercén lehet, akkor a magyarok által több mint 20 százalékban lakott Nagyváradon sem lehet megtagadni.

És apropó százalékok, nagyon jó kezdeményezésnek tartjuk, hogy az RMDSZ az új közigazgatási törvény módosításakor szeretné elérni az anyanyelvhasználati küszöb 20 százalékról 10 százalékra történő csökkentését. Nagyon drukkolunk a sikernek, de a siker akkor lenne igazi, ha a jogszabály a számonkérést, a lehetséges és drasztikus szankciókat is tartalmazná, mert a jelenlegi törvény alkalmazása elég opcionálisnak tűnik. Hiszen ha még a magyar vezetésű önkormányzatok is megszegik azt, mit várjunk máshol.

korábban írtuk

„Megtanítaná” magyarul az intézményeket a Bihar megyei EMNP

Bízik abban Csomortányi István, az EMNP Bihar megyei szervezetének elnöke, hogy a diszkriminációellenes tanács jogerős döntésének birtokában békés úton is el lehet érni, hogy magyarul is lehessen intézni a hivatali ügyeket a nagyváradi városházán.