Mintha látnám, hogy amennyiben egy tanerõ olvassa az alábbiakat, akkor vérmérsékletétõl függõen hangosan vagy csak úgy magában nevet egy jót.
2015. április 07., 20:102015. április 07., 20:10
Mert mindegy, hogy hol és milyen osztályban száll a katedra felõl az épp nem figyelõ diák felé a kérdés, hogy mi a baj, a válasz azonnal, csípõbõl érkezik: semmi! Ha lehetne, bearanyoznám ezt a kultikus feleletet, annyira benne van mindaz az ijedt kedvesség, pimaszság, dac és félelem, ami ennek a korosztálynak az örök báját adja. Volt diákjaimmal sokat nevettünk, amikor kérdés helyett én kezdtem azzal, hogy tudom nincs semmi, de… Újságírásórán aztán egyszer gondoltam, kaptok ti most semmit, és ez a téma lett az, amirõl a következõ órára írniuk kellett „egy mûvet”.
Az írások közt volt elég sok unalmas elmélkedés, a semmi hajszolása, de sokkal több volt az ötletes telitalálat. Felolvastuk, megbeszéltük, mindig nagyon jó hangulatban teltek ezek az órák. De bevallom, hogy máig hatóan egyetlen írás maradt meg emlékezetemben, éppen azért, mert annyira éretten és olyan mélységesen igazul talált rá erre a látszólagos semmire.
Az édesanyjáról írt a leányka, aki fõállású anya volt, minden percét a családja körüli teendõk kötötték le, akitõl viszont sok úgymond jóakaró gyakran kérdezte, hogy bírja az életet így, ha nem csinál semmit?! Az édesanya eléggé bölcs volt ahhoz, hogy ne kezdjen se vitatkozni, se magyarázkodni, hogy mi minden az a semmi, amit õ reggeltõl estig a családjának, a családjáért megtesz, inkább elintézte a buta kérdést egy vállvonással.
A diákom már egész kiskorában megértette, mennyi is az édesanyjától számon kért semmi és eleinte csak homályosan megfogalmazva, késõbb viszont nyíltan céljaként vallotta, hogy õ is ilyen semmi akar majd felnõttként lenni, mint az édesanyja. Sok év eltelt már azon újságírás óra óta, találkoztam is egy néhányszor a fiatal nõvé cseperedõ egykori leánykával, mindig meg akartam kérdezni, emlékszik-e a nagy elismerést arató írására, de mindig visszanyeltem a kérdést.
Mintha a nyilvános kérdezõsködéssel épp az õ akkori õszinteségét tipornám sárba. Mostanában hallottam, hogy saját családja lett: itt az ideje legközelebb rákérdeznem, tudja-e már, mennyi is a semmi?
Március tizenötödike a világban szétszóródott magyarok nemzeti ünnepe. A szabadság, a nemzeti méltóság, az összefogás, az igazság ünnepe. A szabad sajtó napja.
Tény, hogy a repülőgépek és csapatok telepítésére vonatkozó amerikai kérés teljesítésével Románia előkelőbb helyre került Irán potenciális célpontjainak listáján. Azonban az is egyértelmű, hogy a bukaresti illetékesek nemigen dönthettek volna másképp.
Rájár a rúd a romániai gazdákra. Az egyre nagyobb költségekkel termelő hazai mezőgazdaságnak immár nemcsak a kíméletlen élelmiszerimporttal kell szembenéznie, hanem az üzemanyagár-robbanás is új helyzet elé állította az ágazatot.
Hiányzott a világnak még egy eszkalációval fenyegető fegyveres konfliktus? Nem. Elfogadható, hogy egy 7. századi vallási előírások alapján működő, a Nyugatot megsemmisítendő ellenségnek tekintő diktatórikus rezsim atomfegyverhez jusson? Nem.
Úgy jártak szegény romániai fogyasztók (értsd: mi mindannyian) az energiaügyi miniszternek az iráni háborúval és az üzemanyag-drágulással kapcsolatos kijelentéseivel, mint akcióvígjátékban a nagyközönség a krízishelyzetben nyugalomra intő rendőrrel.
Immár négy éve tart a 2022. február 24-én kirobbant orosz–ukrán háború. Mint bármely fegyveres konfliktus, ez a számunkra legújabb és legközelebbi is rengeteg pusztítással, szenvedéssel jár.
Románia még nem döntött az „átállásról”, de igyekszik taktikus diplomáciával esélyt adni arra, hogy megtehesse, ha szükségesnek látja – némi malíciával így összegezhető Nicușor Dan döntése, hogy legalább megfigyelőként részt vett a Béketanács első ülésén.
Méltán nevezhető áttörésnek az alkotmánybíróság döntése, amelyben kimondta, hogy megfelel az alaptörvénynek a bírák és ügyészek különleges nyugdíjáról szóló törvény. Ezzel azonban Románia egyelőre csupán csatát nyert.
Nagyon nincs irigylésre méltó helyzetben Ilie Bolojan, akit a koalíciós partner szociáldemokraták renitenskedése, valamint a megszorító intézkedések és az adóemelések miatti lakossági elégedetlenség mellett most még a saját pártján belül is bírálnak.
A gyurcsányizmus nem szűnt meg, és át sem alakult – ezt a következtetést vonhatjuk le Dobrev Klára, a Demokratikus Koalíció elnöke bejelentéséből, miszerint hadjáratot indítanak a határon túli magyarok szavazati joga ellen.
szóljon hozzá!