Levelet kaptam

Megírom tehát a barátomnak: teljes mértékben igazat mond. Mert én is román óvodába és öt évig román iskolába jártam – mert nem volt más –, aztán amikor a körülmények lehetővé tették, magyarul mentünk tovább. A tizennégy éves ágostonfalvi leckének köszönhetem, hogy az átlagosnál jobban használom a román nyelvet, az átlagosnál jóval könnyebben meg tudom érteni a mást, és meg tudom értetni magam. Amiért hálás vagyok. A buta elmélet pedig – miszerint magyar gyermek tanuljon csak román iskolában, mert úgy könnyebben érvényesül – azért valóban buta, mert sok magyar szülő él vele, s a gyermeke mégsem jut semmire. De arra igen, hogy az óvodai és iskolai évek során, emiatt pedig később igen nehezen, vagy egyáltalán nem találkozik a mi magyar nyelvünk és kultúránk éltető forrásaival. A barátomról tudni kell, s ezt is megírom neki, hogy romániai magyar gyermekként nem azért érvényesült jobban, mert román iskolába járt, hanem azért, mert volt hozzá esze, tehetsége, szorgalma, akarata, komolysága és kitartása. Másfelől: mindamellett, hogy a líceumot román nyelven végezte, magyarságát meg tudta őrizni, tudja, hogy kicsoda, hogy hol a helye, sőt az erdélyi magyarság érdekében is sokat tett. Az óvodában és az alsóbb iskolákban magyar nyelven tanult, megrakta tehát az alapot, és nincs szüksége magyarigazolványra ahhoz, hogy hovatartozását bizonyítsa. Az ő példájával azért nem lehet cáfolni a szóban forgó „buta elméletet”, mert sajnos a sokból csak nagyon-nagyon kevesen gondolkodnak és tesznek úgy, mint ő. S megírom neki: senkit sem szeretnék megsérteni, de attól tartok, hogy mind a vegyes házasság, mind a más nyelven való tanulás igen erős tényezői a nemzeti identitásvesztéshez vezető folyamatnak. Szeben megyében, Nagydisznódon, sőt a Székelyföld Brassó megyei peremén, Kőhalomban is találkoztam olyan ízig-vérig székely-magyar, Udvarhelyszékről odatelepedett családokkal, amelyekben ottjártamkor a telepes nagyszülők még kiválóan, otthoni tájszavakkal ízesítve hibátlanul beszélték, a gyermekek viszont már rettenetesen törték, az unokák pedig egyetlenegy szó erejéig sem ismerték a magyart. Pedig a nagydisznódiak esetében mindhárom nemzedék egyazon udvaron, egyazon fedél alatt él!

És egyazon fedél alatt él az a kolozsvári magyar család is, amelyben Mama a kincses városból, Tata a Székelyföldről való, fiuk asszonyostól magyar, az unokák úgyszintén, de midőn a leány román fiúhoz ment férjhez, a dédapróságok ott már csak román szót hallanak. És Dédmama, Dédtata rögtönzött házi magyarórái rendre falra hányt próbálkozásoknak bizonyulnak.

Lám, hogyan zajlik a beolvadásunk, ezekből a családokból két-három nemzedéken át úgy tűnik el a magyar szó, a magyar identitás, hogy észre sem veszik. Megírom a barátomnak tehát: érezned és értened kell, hogy kevesen vagyunk és fogyunk; nem engedhetjük meg magunknak a lustaság és a tunyaság fényűzését. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy ne nyúljunk annak a szülőnek a hóna alá, akinek nincs elég pénze, hogy otthonától messze iskolában taníttassa magyarul a gyermekét, mert odahaza nincs ahol. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy ne biztassuk a csüggedőt, hogy ne győzzük meg a lemondót: vállald a keresztet, mert közösen hordozva könnyebb az. És nem engedhetjük meg magunknak, hogy ne értessük meg a románokkal: mindez nem ellenetek, de értünk szól.

Végezetül megírom a barátomnak: abban egyetértek, hogy az érvényesül könnyebben, pontosabban, annak nyílnak lehetőségei, aki nyelveket beszél. És aki úgy általában: tud. Sajnos a politikai hátteres utalása is helyénvaló, bár mikor nem volt ez így? De azt is látnia kell: neki sem, nekem sem kellett politikai háttér, hogy eljussunk oda, ahol ma tartunk. Azt hiszem, egyikünknek sincs szégyenkeznivalója. És mindketten tudjuk, hol a helyünk.