Lapjárás

Mindez pedig bizonyos szempontból már a nyolc évvel ezelőtti botrányokat is túlszárnyalja: az akkori tévedésekre ugyanis még kézenfekvő magyarázat volt a szubtrópusi bírók hiányosságai és a házigazdák segítése. Most azonban nem volt jele annak, hogy Dél-Afrikát a vuvuzelákon kívül bármi egyébbel is segítené a FIFA, miközben az európai topligákban szocializálódott bírók is hibáztak annyit, mint a civilben szafarivezető, vagy karibi koktélkeverő társaik.

Felgyorsult a játék, szinte már követhetetlen, ráadásul a bíró is ember – a közhelyek természetesen továbbra is igazak. Csakhogy éppen emiatt hat olcsó cinizmusnak a FIFA struccpolitikája. A világ második legfontosabb sporteseményén azért lehetetlen tiszta eszközöket teremteni, mert a videobírót csakis globális szinten szabad bevezetni? És ha Johannesburgban megtennék, akkor annak a grönlandi ifi kettes bajnokság egyetlen mérkőzésén is működnie kell? Nem vagyok a videobíró feltétlen híve, mivel nem is lehetek – ahhoz előbb a gyakorlatban kellett volna kipróbálni, a futballban hogyan is működik ez a rendszer. Addig azonban a teniszből indulhatunk ki, ahol csak a nagy tornákon használják a „sólyomszemet”, és okos szabályozásokkal elérték, hogy a technika úgy segítsen be a döntő pillanatokban, hogy nem uralkodik a játék felett. Egyetlen, a Grand Slamen csak joystickkel játszó megélhetési teniszezőt sem hallottam panaszkodni emiatt.

Egy másik – a megadott, vagy éppen meg nem ítélt góloknál is érthetetlenebb – hiányosság éppen az egyenlőség elvét dobja sutba. A FIFA ugyanis mai napig sem segíti elő, hogy a játékvezetők csak szürke (vagy foszforzöld, tökmindegy) robotok legyenek a pályán, és nem a végeredményt meghatározó tényezők. A vb-n már eddig is több ízben döntött egyes csapatok sorsáról a mérkőzést vezető sporttárs életfilozófiája, a játékról alkotott egzisztenciális képe. Ghána ellen az ausztrálok Cahillt nélkülözték, a németek pedig saját kulcsemberük, Klose hiányában kénytelenek kiállni az afrikaiak ellen. Olyan szabálytalanságok miatt, amelyekért egy lazább, jópofizó bíró egy másik meccsen még csak szabadrúgást sem ítélt – és ezzel hátrányba hozta az összes többi válogatottat, amelyiknek nem ő fújt. A helyzetek nem egységes megítélése oda vezetett, hogy az edzők nemcsak az ellenfelet, de a bírót is igyekeznek feltérképezni, és vérmérsékletének megfelelően „lövik be” a csapatot.
Játékvezetői stílus és felfogás – ezeknek a kifejezéseknek nincs helye a profi futball világában.