2010. július 13., 10:572010. július 13., 10:57
Az ajánlat a privatizáció egyik dilemmájához vezet el. Ahhoz, hogy mi van akkor, ha úgy magánosítanak egy közösségi tulajdont, hogy a vásárló is közösségi tulajdonban van? A privatizáció szorgalmazói ugyanis rendszerint azzal érvelnek, hogy az állam (ez esetben a megye) rossz tulajdonos. Túl sok feladata van ahhoz, hogy kizárólag a gazdasági racionalitás alapján hozza meg a vállalat fejlődését elősegítő döntéseket; gazdálkodásának hatékonyságát jelentősen csökkentik a politikai érdekek.
Több hazai példát is fel lehetne hozni az állami tulajdon „állami magánosítására”: A Romtelecom többségi részvénycsomagját annak idején a görög állam többségi tulajdonában levő OTE vásárolta fel, az olténiai áramszolgáltató a cseh állam többségi tulajdonában levő CEZ tulajdonába került. Lám, most ugyanez történne meg kicsiben, ha létrejön a tranzakció. A példák azt igazolják, hogy nem kötelezően rossz a közösségi tulajdon, sőt az sem isten verése, ha egy közösség tulajdona egy másik közösséget szolgál ki. A siker a politika mértéktartó képességén múlik. Azon, hogy hagyják-e a politikusok dolgozni az általuk felügyelt társaságok menedzsereit? Fejős tehénnek tekintik-e a közösségi tulajdonban levő cégeket, amelyeknél jól fizető állást lehet biztosítani a klientúrának, amelyekből bőségesen lehet kivonni kampánypénzeket?
Ha Marosvásárhelyen mérlegre teszik a kolozsvári javaslatot, elsősorban arra kell biztosítékokat keresniük, hogy nem válik a repülőtér a kincses város politikájának martalékává. No meg arra, hogy Kolozsvár nem a vásárhelyi légikikötő bezárásával akarja megoldani a térségi rivalizálást.
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy elsőként értesüljön a hírekről!
Március tizenötödike a világban szétszóródott magyarok nemzeti ünnepe. A szabadság, a nemzeti méltóság, az összefogás, az igazság ünnepe. A szabad sajtó napja.
Tény, hogy a repülőgépek és csapatok telepítésére vonatkozó amerikai kérés teljesítésével Románia előkelőbb helyre került Irán potenciális célpontjainak listáján. Azonban az is egyértelmű, hogy a bukaresti illetékesek nemigen dönthettek volna másképp.
Rájár a rúd a romániai gazdákra. Az egyre nagyobb költségekkel termelő hazai mezőgazdaságnak immár nemcsak a kíméletlen élelmiszerimporttal kell szembenéznie, hanem az üzemanyagár-robbanás is új helyzet elé állította az ágazatot.
Hiányzott a világnak még egy eszkalációval fenyegető fegyveres konfliktus? Nem. Elfogadható, hogy egy 7. századi vallási előírások alapján működő, a Nyugatot megsemmisítendő ellenségnek tekintő diktatórikus rezsim atomfegyverhez jusson? Nem.
Úgy jártak szegény romániai fogyasztók (értsd: mi mindannyian) az energiaügyi miniszternek az iráni háborúval és az üzemanyag-drágulással kapcsolatos kijelentéseivel, mint akcióvígjátékban a nagyközönség a krízishelyzetben nyugalomra intő rendőrrel.
Immár négy éve tart a 2022. február 24-én kirobbant orosz–ukrán háború. Mint bármely fegyveres konfliktus, ez a számunkra legújabb és legközelebbi is rengeteg pusztítással, szenvedéssel jár.
Románia még nem döntött az „átállásról”, de igyekszik taktikus diplomáciával esélyt adni arra, hogy megtehesse, ha szükségesnek látja – némi malíciával így összegezhető Nicușor Dan döntése, hogy legalább megfigyelőként részt vett a Béketanács első ülésén.
Méltán nevezhető áttörésnek az alkotmánybíróság döntése, amelyben kimondta, hogy megfelel az alaptörvénynek a bírák és ügyészek különleges nyugdíjáról szóló törvény. Ezzel azonban Románia egyelőre csupán csatát nyert.
Nagyon nincs irigylésre méltó helyzetben Ilie Bolojan, akit a koalíciós partner szociáldemokraták renitenskedése, valamint a megszorító intézkedések és az adóemelések miatti lakossági elégedetlenség mellett most még a saját pártján belül is bírálnak.
A gyurcsányizmus nem szűnt meg, és át sem alakult – ezt a következtetést vonhatjuk le Dobrev Klára, a Demokratikus Koalíció elnöke bejelentéséből, miszerint hadjáratot indítanak a határon túli magyarok szavazati joga ellen.
Látogatottsági adatok