Középajta és a világelső esemes

Szóval a helyzet eléggé morc volt, még jó, hogy az esős idő velejárója az agytompulás, így keresetlen szavak, holmi csipkelődések, s ebből eredő évődések helyett ásítottunk egyet-egyet. Na, s akkor leemeltem a polcról egy vaskos emlékcsomagot.

Fényképek, levelek, ilyesmik. Nagyszüleim, szüleim, fiatal korukban, mi, még hátulgombolós nadrágban, s a nagyajtai aranycsapat. Ha még élne szegény apai nagyanyám, gondoltam, na ő egykettőre megoldaná az ilyen esős helyzeteket. Mert volt rá példa. Mert ő olyan volt: dolgos, rendszerető, kicsit kapitányos, de aranyszívű egyszerű és nagyszerű székely asszony, akinek a reggel hét óra az reggel hét óra volt. A fürdőszoba-szerelők például csak öt percet késtek, ő már várta a mestereket a kapuban, hogy: Hány óra? Hét óra múlt öt perccel, mondták amazok. No, akkor hátra arc, és takarodjatok kifelé! De mama… Semmi de, kifelé!  Mert ott mese nem volt, s az immáron néhai apai nagyanyám házában amiatt a harminc esztendővel ezelőtti öt perc miatt ma sincs fürdőszoba. Na, szóval, nehogy elkalandozzak, apai nagyanyám egyszer megoldott egy ilyen esős dolgot. Történt pedig, hogy drága jó apánk annyira ügyesen terelgette a focilabdát az ötvenes-hatvanas években, hogy nélküle nehezen volt elképzelhető a nagyajtai Hargita. (Még tartományi bajnokok is voltak, de mert pénzük nem volt, a felsőbb osztályban nem indulhattak, eladták a helyet az örök rivális Barótnak. Mire az egész rajon felzúdult, az elvtársak kiszálltak, s a labdák, dresszek, gagyák, stusznik és csukák vásárlására szánt pénzt az utolsó baniig elkobozták!) Na. S akkor egy szénacsináló napon a kollektív gazdaság teherkocsija megállt a kapuban. Hogy: Árpi, gyere, meg kell vernünk Aldobolyt. Nagyanyám, hogy: Szó sem lehet róla! S megtoldotta, hogy: Sok semmirekellő fodbalista, futnak bolondul egy lapta után, jobb volna, ha kaszálni s takarni mennének. Az istennek sem tudták meggyőzni nagyanyámat arról, hogy a labdarúgás milyen jó sport, mennyire hasznos az egészségre, s hogy lássa-e, Puskásék es milyen dicsőséget szereztek a nemzetnek, s ha a Hargita nyer, az mindkét falunak, aprajának s nagyjának mind-mind büszkeség. Nem. A kollektív gazdaság teherkocsiján egymás után érveltek, kapusok, hátvédek, fedezetek, csatárok, edző, szertáros, az egész csapat. Még Tikosi András bácsi, a sofőr is beleszólt. Akkor sem. Indulni kellett volna, egy óra sem volt hátra az ifik nyitómeccséig. Úgy sem. Igaz, hogy a dolgot egy kicsit a fiúk szúrták el. Mert, hogy mindent teljesen összekeverjek, ennek a győzködéses történetnek volt előzménye. Egy héttel korábban ugyanis szintén focizni kellett volna, de a kaszálón még a lábán állt a fű. S jöttek a fiúk, hogy: Árpi, akkor holnap ugye eljössz, mert meg kell verni Köpecbányát. Hű, micsoda versengés volt, egy Fradi–Dózsa ehhez képest kutyafüle! Azzal a különbséggel, hogy míg Pesten ennek balhé a velejárója, itthon a meccs utáni egy-két baráti fröccs. Na, szóval apai nagyanyám akkor is rájuk mordult, hogy szó sem lehet róla, mert kaszálni kell. S akkor a legények összekacsintottak, másnap virradatkor egy-egy kaszával kimentek a mezőre s mire a középajtai pap kiengedte a ketrecből a tyúkokat, enni s inni adott nekik, a gyönyörű fű már le volt vágva, száradhatott a téli kóst. (Pedig Tompa László tiszteletes jó gazda volt.) És lehetett menni meccselni a köpeci bányászokkal. No, azt a füvet kellett volna most feltakarni, ezt mulasztották el a fiúk. Mentségükre legyen mondva, szombaton jól szemerkélt. S akkor vasárnap délben beállítottak, hogy: Árpi, gyere, mert meg kell verni Aldobolyt. S akkor nagyanyám megint, hogy: Nem. És nem. S hogy Árpi nem fodbalozni menyen, hanem a mezőre, takarni. Valamelyik játszótárs leszólt a kocsiról, hogy: De Jolán mama, nem lehet takarni, mert ess. Mire nagyanyám, hogy: Ha ess sem ess!
S akkor belenevettünk az ólomfelhős hangulatba: Középajtán legalább három évtizede a világon elsőként már volt esemes.