Konfliktuszóna

Nagyhatalmi érdekek ütközéséről van szó: az egykori érdekszféráját visszaszerezni akaró Oroszország ismét nyugatabbra tolná gazdasági és politikai érdekeltsége határait. Az Egyesült Államok viszont jelenleg egyetlen globális hatalomként ezt nem szívesen engedné, és az Európai Unió sem szeretné, ha elveszne számára az ígéretes, negyvenmilliós ukrán piac.

Ebben a helyzetben felértékelődnek a frontzónával határos térségbeli országok, mint például Románia és Magyarország, amelyeket mindegyik fél igyekszik megnyerni saját céljai számára. Románia egyértelműen az amerikai érdekek képviseletét vállalta fel.

Érdemes odafigyelni a Klaus Johannis államfő által felállított külpolitikai prioritáslistára: első helyen áll a stratégiai együttműködés Washingtonnal, másodikon a NATO, és csak a harmadikon az EU-n belüli partnerség. Ebben egyrészt a románok hagyományos oroszfóbiája játszik közre, és mert úgy értékelik, hogy az oroszoktól csak Washington védheti meg őket, felvállalják, hogy Amerika leghűbb csatlósai legyenek az EU-n belül. Másrészt az, hogy az ország jelentős saját földgázkészlettel rendelkezik, így nem függ annyira az orosz importtól.

Hogy Románia mennyire fontos Washington számára Oroszország megfékezésében, az is jelzi, hogy szinte „kézi vezérlésre” állt át: Johannis egyik első útja az Államokba vezetett, a bukaresti amerikai nagykövetség ügyvivője pedig szinte hazajár a kormánypalotába.

Ugyanilyen stratégiai fontosságú Magyarország, amely azonban nem rendelte magát alá ilyen mértékben Washingtonnak. Sőt mivel földgázból is jelentős behozatalra szorul, saját hatáskörben az Oroszországgal fennálló gazdasági partnerség fenntartása mellett állt ki. Ezért a magyar kormányt egyesek Putyin-bérencként próbálják beállítani úgy, hogy reális alternatívát nemigen kínálnak a földgázfüggőségre. Az persze egyértelmű, hogy nekünk sem érdekünk, hogy a térség ismét orosz befolyás alá kerüljön. A hagyományosan keleti, despotikus berendezkedésű Moszkvával szemben csakis alárendeltségi, vazallusi szerep képzelhető el.

Ugyanakkor Oroszország a hozzá az Egyesült Államoknál lényegesen közelebb fekvő európai országok számára nem figyelmen kívül hagyható tényező, mint ahogy gazdasági partnerként sem lehet egyszerűen leírni. Így látja ezt az EU legbefolyásosabb politikusának számító német kancellár, Angela Merkel is, aki – természetesen amellett, hogy meg kívánja akadályozni az orosz érdekszféra nyugati irányú kiterjesztését – azt is tudja, hogy Európa gazdasága az orosz piac nélkül nem teljes.

Vélhetően többek között ennek tudható be, hogy a héten Magyarországra látogatott. Egyrészt tisztában van vele, hogy Budapest gazdasági felvetései jogosak – elvégre Németország számára is fontos gazdasági partnerről van szó –, másrészt viszont igyekezett meggyőzni a magyar vezetést, hogy idomuljon a közös, euroatlanti, de főleg európai állásponthoz, ellenkező esetben az EU befolyása tovább gyengül.

Nagyon jól tudja ezt Vlagyimir Putyin orosz elnök is, aki számára szintén fontos lenne, hogy az EU-n belül maradjon partnere, ezért is utazik ő is Magyarországra. Jelenleg tehát Magyarország az egyik legfontosabb színtér Kelet és Nyugat egymásnak feszülésében. Ez lehetőség, de egyben hatalmas felelősség is.

Különleges gazdasági igényei ellenére sem szabad elfelejteni, hogy közép-európai országként, az EU és a NATO tagjaként a Nyugat, az európai kultúra része. Mint ahogy azt sem, hogy Európának, az Európai Uniónak sem kellene az események után kullognia. Az EU az a keret, amely lehetővé teheti, hogy a tagállamok szorosabban együttműködve – de szuverenitásukat megőrizve – ne kívülállóként, hanem egyenrangú félként tárgyaljanak a nagyhatalmakkal.

Csak ezt a keretet végre érdemi tartalommal is meg kellene tölteni. Olyannal, ami túlmutat az egyre gyakrabban civakodásba fulladó gazdasági kérdéseken. Hogy ne kelljen attól tartani, Európa országai saját érdekeik védelme helyett ismét külső nagyhatalmak érdekszféráiba kerülnek.