Kisebbségek és biztonság

Ennek több oka is van. A katonai szövetség a Szovjetunió összeomlása óta nemigen találta meg új szerepét, de azért új tagokat vett fel – az orosz érdekszférából szabadulni akaró közép- és kelet-európai országok csatlakozási igyekezete persze érthető –, és fő erői elsősorban az Egyesült Államok, illetve a befolyásosabb nyugat-európai országok – folyamatosan Kelet felé tolták gazdasági-politikai érdekeltségeiket.

Eközben Oroszország mostanra talált magára, és a nyugati érdekszféra kitolása mostanra ért olyan területre, amit Moszkva már közvetlen érdeksérelemként értékel, és mivel már képes rá, tesz is ellene.
A Moszkva által cáfolt, de nyilvánvaló orosz beavatkozásra az okot az ukrajnai közállapotok, a korrupció és az új hatalom kisebbségellenessége, konkrétan a kisebbségi nyelvhasználatot szorgalmazó törvény eltörlése szolgáltatta, ami a legnagyobb mértékben az országban jelentős számban élő orosz közösséget sújtotta.

(Itt jegyezzük meg, hogy az Egyesült Államok is ugyanúgy védi a saját érdekszférájának tekintett régiókban az érdekeit, gondoljunk csak az 1962-es kubai válságra, illetve a mai napig érvényesnek tekintett, Amerika az amerikaiaké! elvre.)

A mostani NATO-csúcs egyik legfőbb célja, hogy megfelelő válaszokat találjon a biztonságpolitikai fenyegetésekre. Az ukrán példa is mutatja, hogy a kisebbségi jogok rendezetlensége is ezek egyike. Persze Oroszország felelőssége megkérdőjelezhetetlen, és az általa jelentett fenyegetés valós, de azért a nyugat sem teljesen ártatlan.

A magukat a demokratikus és jogállami értékek védelmezőjének hirdető euroatlanti szervezetek, a NATO és az EU mai napig tartó szégyene, hogy az országban élő oroszok állampolgárságának rendezésével még mindig adós Észtország a tagja lehetett, holott az egyértelműen a kollektív bűnösség elvének alkalmazása.

De ugyanerről van szó Csehországban és Szlovákiában is, ahol a németeket és magyarokat jogfosztottságba taszító Beneš-dekrétumok mai napig a jogrend részét képezik. Hogy az olyan „jómadarakról” ne is beszéljünk, mint Görögország, amely el sem ismeri, hogy a területén macedón vagy török kisebbség él (pedig de) ennek minden gyomorforgató velejárójával együtt, vagy a még csak NATO-tag, de EU-integrációra ácsingózó Törökország, amely egy időben gyakorlatilag hadjáratot folytatott a területén élő őshonos kurd közösség ellen.

Jó lenne, ha a csúcstalálkozó résztvevőiben tudatosulna: ha csak annyit tesznek, hogy kikiáltják Oroszországot főgonosznak, amely egyedüliként felelős a konfliktusokért, azzal csak rontanak a helyzeten. A térség biztonságának egyik alapvető feltétele, hogy a kisebbségek helyzetét megnyugtatóan, a két szövetség minden tagjára kötelező módon, uniós illetve NATO-szinten rendezzék.

Ez a kisebbségek emancipálását, a beolvasztásukra, ellehetetlenítésükre tett kísérletekkel való felhagyást, a valós jogegyenlőségüket szavatoló önrendelkezés biztosítását feltételezi, minden tagállamra nézve kötelező és számon kérhető módon.

Ebben az esetben ugyanis a kisebbségek is jobban érzik magukat abban az országban, ahol élnek, és külső erők sem használhatják fel a helyzetüket konfliktusgerjesztésre. Így például az EU- és immár NATO-tagságot is akaró Ukrajnában a rendezés alapfeltétele a lehető legszélesebb körű önrendelkezés és regionális anyanyelvhasználat biztosítása a kisebbségek számára.

Persze könnyen megtörténhet, hogy ebben az esetben Moszkva más ürügyet találna. Egy próbálkozást azonban megérne a belső béke és a konfliktusok megelőzése érdekében. Ami nemcsak a kisebbség, hanem a többség érdeke is.