Hírérték

Erőszak, erőszak, erőszak. Igaza volt édesapámnak, aki azt mondta, nem az a szenzáció, ha történik valami, hanem az, hogyha nem. Akkor, amikor erről beszélt, itt, nálunk csend volt, vagy legalábbis azt igyekeztek elhitetni az emberekkel. Hogy a felnőttek elhitték-e, nem tudom, én még serdülő voltam, elhittem.

És apám megállapítását a már annyiszor hallott háborús és háború utáni sztorik számlájára írtam: a budai ostrom, hat hét ücsörgés a kokszon a légópincében, folytonos riadó, bombatámadások, majd az oroszok garázdálkodásaival kezdődő „béke”, egyszóval az örökre letűntnek hitt idők emlékeinek felidézése. Hírértékkel nem a nagyvilág eseményei bírtak számomra és kortársaim számára, hanem az iskolai események. Mert ott aztán történt mindennap valami, legalábbis mi úgy éreztük.

Jó volt nekünk?! Jó volt, ha a felnőtt világ rossznak is érzékelte. De egy mai tizenéves sajnos nem lehet abban biztos, hogy ha vakációban elmegy egy vágyott tengerparti helyre, annak is a legnevesebb klubjába, fékevesztett, boldog ugrálásukat nem szakítja-e félbe egy őrült fegyveres, aki ott akarja levezetni a nagyvilágot irányítókkal szembeni dühét. Az előre megfontolt terrorcselekménynek lassan már hírértéke sem lesz, sajnálkozunk egy-két pillanatot, és titkon örülünk, hogy nem mi. Még nem.

Ez a féltudatos rettegés viszont oda vezetett, hogy egy-egy nyilvánvaló balesetet is már terrorizmusként kezel majdnem mindenki. A minap kapott szárnyra az a hír, hogy egy kábítószeres vagy alkoholos állapotban levő fiatalember egy repülőn be akart menni a pilótához. A fülke bezárva, hát megpróbálta betörni. Riadó, vadászgépek kísérete, a fiú lefogása és ragasztószalaggal rögzítése. A repülő bajmegelőző süllyedése. Aztán minden jó, ha jó a vége. Persze.

De épp az a gond, hogy nem lehet előre látni a végét. Hisz hány ellenkező előjelű eset volt? Balesetnek hitték, aztán robbant minden. A hírt meghallgatjuk, elmélázunk, és újfent örülünk: ezt sikerült kivédeni, megelőzni, elhárítani. Igen, ez a hír értéke: vagyis az, hogy végső soron nem történt semmi. És nem kizárt, hogy hamarosan odajutunk, amiről annak idején apám beszélt: a hírműsorok azzal kezdődnek esetleg, hogy az eltelt napon nem történt semmi. Nem jó ilyesmin töprengeni, de sajnos mást nem tehetünk.