Gyurcsány jogfosztó kampánya és a nemzeti minimum

Persze az, hogy egy politikus – ha mégoly bukott is – szeretne ismét megkapaszkodni, és az ország sorsát befolyásoló tényezővé válni, érthető, hiszen ha erre tette fel az életét, akár még dicséretesnek is nevezhetnénk a kitartását.

Már amennyiben képes lenne legalább egy kicsit túllépni a saját árnyékán, és igazi ellenzéki politikusként érdemi, gazdaság- vagy társadalompolitikai alternatívákkal előállni a jelenlegi kormány politikájával szemben. Ő azonban a jelek szerint leragadt 2004-ben, a kettős állampolgárság elleni kampány szintjén, így most ismét csak a határon túliak ellen próbálja uszítani csekély számú hívét, arra számítva, hogy az irigységre apellálva más pártok szimpatizánsait is meg tudja szólítani.

A volt kormányfő ugyanis aláírás-gyűjtési akciót kezdeményez annak érdekében, hogy megvonják a határon túli magyaroktól a választójogot, arra hivatkozva, hogy ne szavazhassanak azok, akik soha nem éltek Magyarországon, így nem viselik szavazatuk következményeit.

A téma kapcsán akár még lehetne is vitázni a különböző nemzetkoncepciókról, arról, miért tekintik ma egyesek az államnemzetet – vagyis a nemzetet kizárólag egy ország határain belül élő állampolgárok összességének tekintő koncepciót – elsődlegesnek a kultúrnemzettel – vagyis azon felfogással, amely szerint egy nemzet tagjait nem feltétlenül csupán a közös állampolgárság köti össze – szemben.

Csakhogy efölött az idő már ítéletet mondott, hiszen a könnyített honosítás bevezetése nyomán ma tulajdonképpen megvalósulóban van a két koncepció szintézise, amely szerint a Magyarország határain kívül élő magyarokat a magyar állampolgárság révén is igyekeznek az anyaországhoz kapcsolni. A Gyurcsány-féle felvetés most ezen a téren próbál meg visszalépést elérni.

Lehetne értelmes vitát folytatni arról, mennyiben jogosult olyasvalaki szavazni a magyarországi választásokon, aki nem is él Magyarországon. Csakhogy „a külhoni magyar ne szóljon bele a magyarországiak életébe" felvetéssel szemben mindig rá lehet mutatni, hogy ha egy budapesti születésű magyar állampolgár már tíz éve életvitelszerűen Londonban él, akkor neki miért lehet beleszólása? Erre lehet válasz az, hogy azért, mert az ő családtagjait közvetlenül érintik a döntések – csakhogy ma már alig akad olyan határon túli magyar, akinek ne lennének Magyarországon rokonai.

A DK-elnök kezdeményezése mögött egyrészt továbbra is ott van a klasszikus liberalizmussal már régóta köszönőviszonyban sem levő magyar szélsőballiberálisok torz koncepciója a „modernségről", „a felvilágosultságról" és az „európaiságról", amely értelmében a nemzet eleve valami avítt, idejétmúlt dolog, amin egy modern értelemben vett európéernek orrát befogva illik túllépnie. Ugyanakkor ezen életidegen, doktriner – és a valóság által mindig megcáfolt - megközelítés mellett a hideg, gonosz számítás is ott rejtőzik. 2004-ben ugyan az „igen" szavazatok győztek, de egyrészt nem olyan mértékben, hogy a kettős állampolgárságról szóló népszavazás érvényes legyen, másrészt a nemek aránya meglehetősen nagy volt.

Gyurcsány valószínűleg arra számít, hogy a magyarországiak jelentős része még ma is úgy tekint a határon túli magyarokra, mint 13 évvel ezelőtt – idegenként, kívülállóként, aki potenciális veszélyt jelenthet az életszínvonalára. Ezért arra játszik, hogy ezen ellenérzések felmelegítésével, felkorbácsolásával tematizálja a közbeszédet, és növelje támogatóinak táborát.

Nem akarjuk a naivat játszani, és tudjuk, hogy a politikán nem érdemes a moralitást számon kérni, de azért végiggondolásra javasolnánk azt a kérdést, hogy vajon mekkora sportértéke van a határon túl élő, anyanyelvhasználatukban, anyanyelvi oktatásukban folyamatos korlátokba ütköző, azokért folyamatosan küzdeni kényszerülő magyarok elleni gyűlöletkeltésnek?

Milyen vezető válna abból a politikusból, aki továbbra is csupán abban látja a politikai tőkekovácsolás lehetőségét, ha éket ver az anyaországi és az elszakított nemzetrészek közé?
Gyurcsány Ferenc mostani kampánya is azt jelzi: érdemes lenne végre tényleg kidolgozni valamilyen összmagyar nemzeti minimumot. Amelynek egyik alapja az lenne, hogy az anyaországi pártok nem teszik a választási kampány részévé az amúgy is sok helyen komoly nehézségekkel küzdő határon túli magyarok kérdését, nem akarják napirendre tűzni, hogy az utódállamokban amúgy is gyakran jogfosztás sújtotta közösségek tagjaitól már az anyaország is jogokat vegyen el.

Ez nem jelenti azt, hogy a kampányban semmilyen formában nem eshet szó róluk, hiszen bármely párt bármikor kampányolhat a körükben, abban reménykedve, hogy megszerzi a szavazataikat. Persze tudjuk: Gyurcsány a 2004-es uszítókampány óta nagyon jól tudja, hogy néhány, ideológiai alapon elvakult hívén kívül más sohasem húzná be az x-et a pártja mellé a határon túl. Ezért is zárná ki a határon túliakat a választópolgárok közül, hogy más párt se kaphassa meg a voksukat.

Ez azonban legyen az ő baja. Aki képtelen elfogadni a nemzeti minimumot, az magára vessen. És viselje a következményeit.