VEZÉRCIKK – Nyolc hónappal ezelőtt az egész világot megdöbbentette a Charlie Hebdo hetilap párizsi szerkesztősége elleni terrortámadás, amelynek során két, állig felfegyverzett férfi meggyilkolt tizenkét embert, köztük a szatirikus lap nyolc szerkesztőjét-karikaturistáját.
2015. szeptember 15., 22:542015. szeptember 15., 22:54
A merényletet elkövető, később kommandósok által likvidált Kouachi fivérek bosszút akartak állni az újságírókon amiatt, hogy rendszeresen kigúnyolták és ábrázolták Mohamed prófétát, ami ugye az iszlámban tilos.
A tragédia nyomán az első reakcaiók az együttérzésről és a felháborodásról szóltak, a január 11-én Párizsban rendezett, az áldozatok iránt szolidaritást, a terrorral és a vallási fanatizmussal szemben pedig elutasítást kifejező tömegmegmozduláson a világ számos vezető politikusa is részt vett. A sajtó- és a véleményszabadság melletti – amúgy indokolt – kiállás mellett viszont már akkoriban sokan felvetették a tollforgatók felelősségét, azt, hogy a Charlie Hebdo túllépett egy határt, és a korlátlan szólásszabadság ürügyén válogatás nélkül belerúgott vallásokba, gátlástalanul viccelődve hittel, emberi érzésekkel.
Nem kérdés, hogy cenzúrálatlan világunkban erre bárkinek joga van, és az sem vitatott, hogy a véleményéért senkit sem szabad felelősségre vonni, az életére törni pedig végképp. (Az már a sors iróniája, hogy egyfajta öncenzúraként a francia lap áprilisban bejelentette, nem rajzol többé Mohammed-karikatúrát).
Viszont sokunk számára az is nyilvánvaló, hogy a véleménynyilvánításnak is megvannak a határai, a céltalan gúny, a viccként eladott megalázás, mások l’art pour l’art sértegetése kulturális, művészeti, politikai, erkölcsi szempontból egyaránt értelmetlen, de mindenekelőtt emberileg elfogadhatatlan. Persze mindezt szintén sokan erősen vitatják, mondván: a szólásszabadság korlátlan, amelynek nem kell tisztelnie sem istent, sem embert, sem jóérzést. Ezt írjuk le még egyszer, mert roppant lényeges: jóérzés.
Mert mivel is viccelődik legfrissebb számában a Charlie Hebdo? Több illusztrációján is a menekültek kálváriájával, konkrétan pedig a nemrég tengerbe fulladt szír kisfiú tragédiájával. A hároméves Aylan Kurdi két évvel idősebb bátyjával és édesanyjával szeptember elején veszett oda az Égei-tengeren, amikor a menekültekkel teli csónakjuk elsüllyedt. A Törökországban partra vetett, a homokban fekvő holttestéről készült fotók bejárták a világsajtót, a szívbe markoló látvány pedig számos európai vezető politikust a menekültpolitika újragondolására késztette.
„Isten hozott, migránsok! Olyan közel a cél. Most két gyerekmenü egy áráért!” – olvasható a McDonald’s bohócfigurájával és a halott kisfiút ábrázoló rajzzal kísért szöveg a francia szatirikus lapban. A másik rajz szövege: „Bizonyíték, hogy Európa keresztény: a keresztények a vízen járnak, a mozlim kisfiúk megfulladnak”.
Ugye, milyen szórakoztató? Lelki szemeimmel el is képzelem a Charlie Hebdo hordozta „eszmeiség” fogadatlan prókátorait, amint a rajzok láttán elégedetten csettintve üdvözlik a sajtó- és véleményszabadság meglétének eme legújabb bizonyítékát, és persze a hasukat fogják a röhögéstől.
De vajon minek lehet nevezni a francia lap újabb megnyilvánulását, ha a szerb–magyar határon keresztül özönlő menekülteket elgáncsoló magyar operatőr cselekedetét sokan a gyalázat és a szégyen kifejezésekkel illették? Mi a különbség a bajbajutottakba ténylegesen, illetve „csak” rajzokon keresztül, holtukban belerúgó sajtómunkások között? Vajon esetükben nem merülnek fel ugyanúgy sajtójogi, médiaetikai aggályok? És különben is ezek után mondja még valaki, hogy „Je suis Charlie”?
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy elsőként értesüljön a hírekről!
Március tizenötödike a világban szétszóródott magyarok nemzeti ünnepe. A szabadság, a nemzeti méltóság, az összefogás, az igazság ünnepe. A szabad sajtó napja.
Tény, hogy a repülőgépek és csapatok telepítésére vonatkozó amerikai kérés teljesítésével Románia előkelőbb helyre került Irán potenciális célpontjainak listáján. Azonban az is egyértelmű, hogy a bukaresti illetékesek nemigen dönthettek volna másképp.
Rájár a rúd a romániai gazdákra. Az egyre nagyobb költségekkel termelő hazai mezőgazdaságnak immár nemcsak a kíméletlen élelmiszerimporttal kell szembenéznie, hanem az üzemanyagár-robbanás is új helyzet elé állította az ágazatot.
Hiányzott a világnak még egy eszkalációval fenyegető fegyveres konfliktus? Nem. Elfogadható, hogy egy 7. századi vallási előírások alapján működő, a Nyugatot megsemmisítendő ellenségnek tekintő diktatórikus rezsim atomfegyverhez jusson? Nem.
Úgy jártak szegény romániai fogyasztók (értsd: mi mindannyian) az energiaügyi miniszternek az iráni háborúval és az üzemanyag-drágulással kapcsolatos kijelentéseivel, mint akcióvígjátékban a nagyközönség a krízishelyzetben nyugalomra intő rendőrrel.
Immár négy éve tart a 2022. február 24-én kirobbant orosz–ukrán háború. Mint bármely fegyveres konfliktus, ez a számunkra legújabb és legközelebbi is rengeteg pusztítással, szenvedéssel jár.
Románia még nem döntött az „átállásról”, de igyekszik taktikus diplomáciával esélyt adni arra, hogy megtehesse, ha szükségesnek látja – némi malíciával így összegezhető Nicușor Dan döntése, hogy legalább megfigyelőként részt vett a Béketanács első ülésén.
Méltán nevezhető áttörésnek az alkotmánybíróság döntése, amelyben kimondta, hogy megfelel az alaptörvénynek a bírák és ügyészek különleges nyugdíjáról szóló törvény. Ezzel azonban Románia egyelőre csupán csatát nyert.
Nagyon nincs irigylésre méltó helyzetben Ilie Bolojan, akit a koalíciós partner szociáldemokraták renitenskedése, valamint a megszorító intézkedések és az adóemelések miatti lakossági elégedetlenség mellett most még a saját pártján belül is bírálnak.
A gyurcsányizmus nem szűnt meg, és át sem alakult – ezt a következtetést vonhatjuk le Dobrev Klára, a Demokratikus Koalíció elnöke bejelentéséből, miszerint hadjáratot indítanak a határon túli magyarok szavazati joga ellen.
Látogatottsági adatok
szóljon hozzá!