Felelősséget visel...

Bár a marosvásárhelyi katolikus gimnázium kálváriája (az alapítást illegálisnak tartó ügyészségi eljárás beindításával) közel egy éve tart, a román társadalom többsége jobbára a tanintézet megszüntetése ellen a múlt héten rendezett tiltakozás apropóján értesült először az iskola helyzetéről.

A józan hangvételű, az iskola ellehetetlenítéséhez vezető adminisztratív intézkedések abszurditására rávilágító állásfoglalásokon kívül számos román politikus és véleményformáló egyszerűen nem érti, vagy nem akarja érteni, mi a bajuk megint a magyaroknak. Szerintük nincs abban semmi tragédia, ha a tanfelügyelőség és a helyi önkormányzat tévedése, mulasztása elvezet egy tanintézet megszűnéséhez, a tanévkezdés előtt pár nappal pedig a diákok azt sem tudják, hol folytathatják (vagy kezdhetik) tanulmányaikat.

A többség eme égbekiáltó igazságtalanság ellenére úgy véli, nem sérül a gyerekek oktatáshoz való alkotmányos joga, hiszen beiratkozhatnak más, törvényesen működő iskolába. Akár román tannyelvűbe is...

Hogy a román társadalom, a politikusok jelentős része így gondolkodik az anyanyelvű oktatás szerepéről, annak szerteágazó oka van a kommunizmus örökségétől el egészen a nemzettudat ápolásáig. Leginkább azonban az játszik szerepet, hogy míg a több országba szétszórt magyarok – tetszik, vagy sem – nemzetben gondolkodnak, a román nemzeti érzület jobbára kimerül a Moldovai Köztársaság iránti nosztalgiában – no és persze a magyarokhoz való viszonyulásban.

Miközben igaz, hogy a Romániával szomszédos országokban sokkal kisebb lélekszámú román közösség él, mint magyar az utódállamokban, ég és föld a különbség ama felelősség között, amellyel Bukarest, illetve Budapest viseltet határon túli nemzettársai iránt.

A magyar állam évente több tízmillió eurót fordít a külhoni magyar oktatás, az iskolahálózat fejlesztésére (jó példa erre az anyaországi támogatással felépült, hétfőn felavatott nagyszalontai, valamint nagybányai magyar iskola), nemzetpolitikájával tulajdonképpen a román, a szlovák, a szerb és az ukrán hatóságok feladatának oroszlánrészét vállalja át.

Mi, magyarok az elmúlt száz évben megtanultuk ugyanis, hogy megmaradásunk, identitásunk megőrzésének legfőbb záloga az anyanyelv, annak ápolása elsősorban az oktatás révén, ami az asszimiláció legfőbb ellenszere. (Éppen ezért volt meghökkentő hallani, amint Kolozs megye magyar főtanfelügyelő-helyettese kizárólag román nyelvű beszédet mondott a kincses város egyik vegyes tannyelvű iskolájának hétfői tanévnyitóján.)

Bukarest sohasem tartotta ennyire fontosnak a külhoni románság érdekeinek képviseletét, elegendő bizonyíték erre, hogy a határon túli románokért felelős miniszter nemrég még elégedettségének adott hangot azzal kapcsolatban, ahogy Kijev tiszteletben tartja az ottani román kisebbség jogait, holott akkor már tudni lehetett a nemzeti kisebbségeket súlyosan sértő ukrán oktatási törvényről.

Romániának tehát van mit tanulnia, mindazonáltal a bukaresti hatóságoknak be kell látniuk, hogy Magyarország a saját útját járva cselekszik a külhoni magyarság helyzetének jobbításáért, még ha ez érthetetlen módon nem is tetszik egyeseknek.

És Budapest diplomáciai offenzíváját tapasztalva a környező országoknak a jelek szerint ahhoz is hozzá kell szokniuk, hogy Magyarország kész akadályt gördíteni politikai, gazdasági és kereskedelmi aspirációik elé, ha csak ilyen módon lehet kicsikarni a határon túli magyarok jogait. Még annak árán is, hogy ezt egyesek zsarolásnak tekintik.