Ezek elmentek vadászni

A román hatalom nem elégszik meg a tényekkel: az Erdély és Románia egyesülését kimondó gyulafehérvári nyilatkozat centenáriumán nemcsak ünnepelni akar, hanem számtalan aljas, felháborító húzással fenntartja, tovább szítja a gyűlöletet többség és kisebbség között. Mert Bukarestből ma is ez árad: a román a 21. században is akkor igazi román, ha néha belerúg a száz éve pusztulni nem akaró magyarokba, vagy legalább időnként egy jókorát utálkozik.

Ennek a beteges szórakozásnak újabb nevetséges megnyilvánulása a székelyudvarhelyi Palló Imre Művészeti Szakközépiskolában kirobbantott „ügy”, melynek lényege, hogy a tanügyminisztérium ellenőrző testülete szerint „politikai-szeparatista jellegű tevékenységet” folytattak a tanintézetben, amikor június 4-én, a nemzeti összetartozás napján Nagy-Magyarország térképét rajzolták le az iskola udvarán.

A forgatókönyv csak a megszokott: a hatalom elment vadászni, a helyi megbízott, azaz a prefektus meglőtte, az illetékes szerv, jelen esetben az oktatási tárca hazavitte, egy központi vizsgálóbizottság megsütötte, és a jókora román közvélemény persze hogy mind megette.

Románia máig képtelen nagyvonalú „győztesként” viselkedni: ahelyett, hogy elegánsan hálát adna Erdély bekebelezéséért, és azzal büszkélkedne, amit a térség adott, ad a nagy román közösbe, kicsinyes módon inkább rajzok, nyilatkozatok vagy éppen petárdák „feldolgozására” fordít elképzelhetetlenül nagy energiákat. Ráadásul a legtöbbször még a látszatra sem ad: miközben súlyos vádakkal illet székely diákokat, tanárokat, a román hatalom magasról tesz arra, hogy egyes hivatalos centenáriumi propagandaanyagaiban maga is egy olyan állam – az egykori Nagy-Románia – térképét nyomatja, amely ma nem létezik, és rosszindulatúan nézve sértő lehet egy másik (szintén beteges) államhatalomra nézve.

A nagyváradi eset pedig a kettős mérce netovábbja: a centenáriumi megemlékezések helyi szervezői simán bevállalták, hogy a valóságban sohasem létezett „Óriás-Románia” térképét is kiállítsák, román tartományként ábrázolva többek között kelet-magyarországi területeket is.
Normális körülmények között, egy normális országban a történelmi vágyálmok ugyanúgy kiállíthatóak köztéren, mint ahogy a történelmi tények lerajzolhatóak egy iskola udvarán. De nálunk minden a fonákjára fordított – nem csoda, hiszen még a közösen megélt múltunkon sem tudunk kiegyezni. És akkor a jelen örök vadászmezőiről még nem is beszéltünk.