Elbeszélünk egymás mellett

Bár a romániai magyar közösség gondjaival foglalkozó képviselőházi albizottságot elvileg pont nem a probléma elkenésére hozták létre, úgy tűnik, annak tevékenysége egyelőre csak arra elég, hogy ismét felhívja a figyelmet, mennyire elbeszélnek egymás mellett a magyar közösség és a mindenkori román hatalom képviselői a témában.

Hiszen míg a bizottságot életre hívó Kulcsár-Terza József éppen azzal a céllal vitte el a Székelyföldre a testület néhány tagját, hogy megismerkedjenek a valós helyzettel, és első kézből kapjanak tájékoztatást a problémákról, az albizottság kormánypárti tagja első benyomásait összegezve túlzónak nevezte a magyar panaszokat, és jogosnak minősítette a székelyföldi prefektusok magyar nyelv és jelképek elleni hadjáratát.

Mindez jól illeszkedik abba a román narratívába, amely szerint Romániában ideális a kisebbségek helyzete, és nincs szükség semmilyen jogbővítésre. Az mellékes, hogy a gyakorlat pont ennek az ellenkezőjét mutatja, a nyilatkozatokból mindig egy olyan ország képe bontakozik ki, ahol a kisebbségek aranyló napsütésben, sugárzó arccal, vidáman ugrabugrálnak a zöld mezőkben, hiszen gondtalan életüket, kisebbségi jogaikat maradéktalanul biztosítja a jóságos román állam.

Pedig épp csak egy hét telt el azóta, hogy a román állam román képviselői nagy ívben elkerülték az európai kisebbségi közösségeket tömörítő FUEN kolozsvári kongresszusát, illetve megpróbálták eltántorítani a magyar és az uniós illetékeseket a rendezvényen való részvételtől. „Kárpótlásul” a szintén távol maradó kolozsvári polgármester, Emil Boc könnyfakasztó hangvételű nyilatkozatot adott ki arról, milyen csodálatosan érvényesül a multikulturalizmus „az ókori római” városban.

Persze már az is valamilyen szintű eredménynek nevezhető, hogy az albizottság látogatása ismét csak kiugrasztotta a nyulat a bokorból, és rávilágított arra, hogy a román hatóságok továbbra sem akarják komolyan venni a magyar sérelmeket.

Vagyis a problémát sikerült beazonosítani – ennek nyomán pedig meg kell találni az eszközöket az érdemi párbeszéd kikényszerítésére, arra, hogyan lehet rábírni a bukaresti hatalom képviselőit, hogy vegyék komolyan a magyar közösség sérelmeit és követeléseit, ahelyett, hogy a szegény, „elnyomott” székelyföldi románokról szóló hazugságpropagandát támogatnák, illetve bagatellizálnák a magyar közösség jogos panaszait a romániai és a külföldi közvélemény előtt.

Amíg ez sikerül, mindenképpen folytatni kell a külföldi – de nem elhanyagolható a belföldi sem – közvélemény és intézmények tájékoztatását a valós romániai helyzetről, a hivatalos politikai képviseletek és a magyar civil szféra együttes, egymást kiegészítő erőfeszítései révén.
Hogy előbb-utóbb sikerüljön akkora nyomás alá helyezni Bukarestet, hogy rákényszerüljön a problémák valós mivoltának elismerésére, és az érdemi párbeszédre.