Egészségünk és a „hármas” mérce

Tekintsünk rá több szempontból, mert tudjuk, hogy bármilyen, az egészségügyet érintő problémáról legyen is szó, összetett a kép: egyrészt adott a döntéshozói szemszög, aztán az orvosok olvasata, végül, de nem utolsósorban pedig az egészségügy „tárgyának”, a páciensnek a szempontja.

Az épp terítéken lévő kényes téma azért került reflektorfénybe a minap, mert Raed Arafat belügyi államtitkár, tiszteletreméltó szakmai múlttal rendelkező orvos, a rohammentő- (SMURD) és légimentő-szolgálat romániai alapítója ismét megfogalmazta a hazai orvostársadalom kritikáját. Nehezményezte, hogy Hippokratésznak a magán- és közszférában egyszerre dolgozó felesküdtjei kevesebb gondot fordítanak az állami intézményekben a pácienseikre, mint azokra, akiket a magánrendelőjükben kezelnek. Mindezt annak ellenére, hogy az utóbbi időben jócskán megemelkedett az állami szektorban dolgozó egészségügyiek bére.

Ezzel a kritikával természetesen nem értenek egyet az orvosok, árnyalják a képet, és a mundért is védendő azt mondják, igenis lelkiismeretesen gyógyítják a pácienseiket, és bár nehéz a munkájuk, mégis próbálnak megfelelni.

Ha a hétköznapi ember szemszögéből nézzük, úgy tűnik, kicsit mindenkinek igaza lehet: Arafatnak éppúgy, mint a világ talán legnehezebb, legfelelősségteljesebb hivatását választó és végző orvosoknak. Valószínűsíthető, hogy az egykor rendkívül népszerű marosvásárhelyi mentős, ma belügyi államtitkár és az országos katasztrófavédelmi felügyelőség vezetője jól látja, tudja: bizony akadnak orvosok szép számmal, akik nem elégszenek meg az átlagosnál jócskán magasabb állami fizetésükkel, így minél többet akarnak kicsavarni magánpraxisukból. Ha számokban beszélünk, elég „látványos” és beszédes, hogy a 2022-ig fokozatosan életbe lépő új bértörvény szerint például egy főorvosnak bruttó 12 500 lejre emelkedett a fizetése, miközben a romániai bruttó átlagkereset augusztusi adatok szerint megközelítőleg 4400 lej.

Ha a kérdést a pácienstársadalom szemszögéből nézzük (mert ha nincs is rá bevett kifejezés, bizony létezik pácienstársadalom), akkor azon túl, hogy elgondolkoztatóak ezek a számok, bizony a betegeknek is igazuk lehet. Tegyük fel a kérdést: mi van azzal a pácienssel, akinek az átlagosnál jóval kevesebb a jövedelme, így nem engedheti meg magának, hogy magánrendelőkbe járjon? (Ahol, mint tudjuk, legtöbbször sokkal inkább emberszámba veszik, mint az állami intézményekben.) Ilyenformán az állami egészségügyi intézményekbe kényszerülő beteg arra van utalva, hogy miután időpontot kért az orvostól, esetleg hosszú hetekig várt sorára, felületesen kezelik, mert a gyógyítónak nincs ideje rá, hiszen rohan a magánrendelőbe pénzt keresni.

Bár naivitásnak tűnhet elvárni, ugyancsak ideje lenne, hogy végre-valahára úgy hangolják össze, úgy igazgassák a döntéshozók a jövőt, hogy az az orvosi és páciensi igények számára egyaránt kielégítő legyen. Hiszen mégiscsak olyan lényeges dolgokról van szó, mint a pénztárcánk. Na meg az egészségünk!