Az elsőbe, a galádul felbukkanó vadkanharcba belehalt, pedig máig nem sikerült egyértelműen tisztázni, hogy véletlen volt-e a sebzett állat megjelenése, vagy valami csalafintasággal így akarták az osztrákok megtorolni a horvát gróf bátorságát, amiért le merte írni, hogy csak a reguláris nemzeti hadsereg lehetne a nemzeti szabadság kivívásának a biztosítéka.

Csak jó kétszáz év múltán lett belőle valami, bár az önálló katonaság inkább a békét látszott akkor szolgálni, amikor pedig a huszadik század elején megtörtént a fegyverbe szólítás, az végül tragédiába fulladt.

Az érettségi vizsga közel sem olyan véres esemény, mint egy világháború, a közösségi térben mégis elég nagy port kavart az egyik tétel, a barokk eposz. Háborogtak a frászbukvitézek: ki hallott még a mai világban olyasmit, hogy eposz, meg barokk, ez csakis a diákok tömeges megbüntetésére fenekedő hétfejű sárkányok ötlete lehetett.

Szegény Zrínyi nem tudott elnézést kérni, könnyező emotikonokat posztolni és csintalan gyerekként fogadkozni, hogy soha többet nem ír hőskölteményt a dédapja hőstettéről, hisz ama elsőnek sem lett meg a hatása: kortársai lélekben már megadták magukat a töröknek, nem látták semmi értelmét a további harcoknak. És talán bocsánatot kért volna, amiért olyannyira idő előtt született, amikor még csak egyetlen kóbor regény létezett, a szélmalmokkal viaskodó búsképű lovagról, de errefelé azt sem ismerték.

Az eposz volt a divat, azt írt Milton, Tasso, Ariosto és hát ő, Zrínyi is. De azért sem rebegem el az ő nevében, hogy mea culpa, mea maxima culpa, mert én büszke vagyok erre a mi barokk eposzunkra. Amihez hasonló közelebbi környezetünkben nem termett. És egyébként is: vívtam én már csatákat háborgó szülőkkel, amikor egy másik érettségin Vörösmarty és Csokonai volt a két megoldandó feladat. Személyes sértésnek vették, hogy nem az általuk elvárt Adyt vagy József Attilát kapták a csemeték, akikről aztán úgy, de úgy írtak volna!

Azt a csatát megnyertem, egyetlen rövid érveléssel: nem tehet róla sem Vörösmarty, sem Csokonai, hogy hamarább születtek, mint a szülők által elvárt költők. De biztosak lehetnek: ugyanúgy joguk van irodalmunkban továbbélni, mint a később születetteknek. Ahogy Zrínyi Miklósnak is, habár annak idején legyőzte a vadkan. Vagy talán éppen azért!