„Pártatlan” igazságszolgáltatás

Az előbbi esetben a Szent László Koldusápoló és Fiúgyermek Menedékház egykori épületéről van szó, amelynek alapítója Winkler (vagy Vinkler) József egykori püspök, működtetői pedig a vincés nővérek voltak. Az épület udvarán neogótikus, Szent László nevét viselő kápolna is áll – ám az illetékes román bírónak mindez nem volt elegendő bizonyíték arra, hogy az épülethez köze van a római katolikus egyháznak, így aztán a jogi csűrés-csavarás szentesítette a második világháború utáni döntést, amellyel a kommunista román állam ellopta az épületet jogos tulajdonosaitól – a román jogállamiság nagyobb dicsőségére.

A második eset még ennél is hatékonyabb lakmuszpapírként mutatja ki, milyen arcátlanul alkalmazzák Romániában a kettős mércét a magyar közösséggel szemben még az igazságszolgáltatásban is. Kulcsár-Terza József MPP-s politikus, aki jelenleg az RMDSZ színeiben parlamenti képviselő, egy székely, egy magyar, egy német, egy izraeli és egy amerikai zászlót adományozott a Kovászna megyei önkormányzatnak.

Az ajándékozás azt követően történt, hogy előzőleg már eltávolíttatták a magyar és a székely zászlót – ezúttal az volt a gesztus célja, hogy felmérjék, mekkora a rosszindulat a magyar közösséggel szemben.

A kísérlet fényesen sikerült: az illetékes bíróság szinte már főúri nonsalansszal alkalmazta a kettős mércét, amikor törvénytelennek minősítette a magyar és a székely zászló jelenlétét, a másik háromét viszont nem. Holott ha el is fogadjuk azt az érvelést, hogy a székely zászló nem egy hivatalosan elismert entitás jelképe, a magyarra ez már a legkevésbé sem igaz, ezért aztán vagy azt is ugyanúgy a helyén kellett volna hagyni, vagy a másik három országét is ki kellett volna tiltani.
Nem ez történt, ítéletével pedig az ügyben eljáró bíróság egyszerre bizonyította a román társadalom jelentős részének gondolkodását legalább egy évszázada meghatározó irracionális, parttalan magyargyűlöletet és a külföldi hatalmakkal szembeni csúszómászó szervilizmust. Természetesen ezt nem szabad ennyiben hagyni, hiszen ennél ordítóbb diszkriminációt elképzelni sem nagyon lehet.

És ezek csak a legfrissebb hírek, a román igazságszolgáltatás – miközben néha véletlenül egy-egy számunkra kedvező ítéletet is hoz – az esetek elsöprő többségében lelkes szolgálójává válik a magyar közösség beolvasztását és megfélemlítését célzó politikának, amikor futószalagon hozza a magyar feliratok és jelképek betiltásáról szóló ítéleteit, vagy amikor az ügy besorolását menet közben megváltoztatva enyhén szólva is vitatható módon terrorcselekmény miatt hozott elmarasztaló ítéletet a Beke–Szőcs-ügyben, majd még mindig halogatja a jogászok által több ízben is ízeire szedett ítélet indoklásának közlését, késleltetve ezzel az ügy nemzetközi síkra terelését.

Ilyen körülmények között nehéz nem arra az álláspontra helyezkedni, hogy a romániai igazságszolgáltatásban alapvető és átfogó szemléletváltás szükséges, olyan intézkedések, amelyek megelőzhetővé teszik, másrészt pedig súlyosan szankcionálják a kettős mércén alapuló, diszkriminatív jogi eljárást, a vádak koncepciózus megfogalmazásától az ítélethozatalig.
Meg arra, hogy azok esetében, akik ilyen körülmények között képesek komolyan venni és támogatni az ellenzék és egyes egzaltált civil csoportok retorikáját, miszerint itt a kormányoldal – sok esetben amúgy valóban joggal bírálható – intézkedései egy hibátlanul működő, pártatlan, független és csakis a törvények szellemében eljáró igazságszolgáltatási rendszer megváltoztatását célozzák, fennáll az esélye, hogy a lenini értelemben vett hasznos idiotizmus minősített esetének példáivá válnak.