„Harmadik kezünk”, az okostelefon

Ennek szellemében a diákok elvileg nem tarthatják maguknál az órákon és a vizsgákon okoseszközeiket: a lehalkított vagy kikapcsolt készülékeket a tanterem egy erre kijelölt helyén kellene letétbe helyezniük.

Biztosan akadnak iskolák, tanórák, amikor működik a tiltás, de nyilvánvalóan az is megtörténik, hogy a leleményes, mobilfüggő fiatalság megtalálja a rést a korlátozások rendszerén. (Ezen nincs is mit csodálkozni, hiszen mondjuk Csokonai idejében is ugyanezt tették az ifjak: megtalálták a módját, miként vágjanak rést a szigorú iskolarendszeren.) A digitálisbennszülött-generáció tagjai közül sokan például két telefont visznek magukkal, és csak az egyiket adják letétbe, a másikat vígan nyomogatják a pad alatt.

Jól tudjuk, hiszen nap mint nap tapasztaljuk, ugyanakkor széltében-hosszában a híradások is riogatják a felnőttek társadalmát, hogy a fiatal generáció tagjai immár sem kapcsolatot tartani, sem kommunikálni, sem információt szerezni, sem szórakozni nem tudnak okostelefonjuk nélkül, sőt annyira beszippantja őket a digitális világ bűvölete, hogy a gyakorlati, mindennapi élet telefon nélkül működő részében is nehezen boldogulnak.

És akkor itt érkeznénk el a téma egyik „kereszt-útjához”. A közoktatásunk ügyes-bajos dolgai fölött ítélkező döntéshozók egyelőre úgy ítélik meg – és hatalmas összegeket költ az ország a hibáktól hemzsegő, nem megfelelően megírt vagy lefordított tankönyvek kiadására –, hogy az iskolákban a papíralapú információátadásra kell helyezni a hangsúlyt. Mindezt annak ellenére, hogy a mai diákgenerációknak egyre kevésbé szerves a kapcsolata a könyvekkel, a nyomdafestékszagú, a korábbi nemzedékek számára még a felfedezés örömét jelentő kiadványokkal.

Azzal egyetértünk, hogy digitális bennszülöttség, a technológia szélsebes térhódítása ide vagy oda, a Gutenberg-galaxisnak valamilyen formában igenis jelen kellene lennie a fiatalok életében. Viszont adja magát a kérdés: ha már úgyis elválaszthatatlan a mai fiatalok észjárása, szokásrendje, információszerzési attitűdje, kommunikációja a mobilhasználattól, nem tudná ezt kiaknázni az oktatási rendszer? Vajon elképzelhetetlen lenne, hogy a gyermek ne csak papíralapú oktatási anyagokat, hanem telefont is használjon az iskolában a tanítási-tanulási folyamat szerves részeként? Miért várjuk el a mobil nélküli munkát a gyerekektől? Hiszen ha belegondolunk, immár a felnőttek jó részének is „harmadik kezévé” válik lassan a mindentudó készülék. Vajon bekövetkezhet, hogy ne tiltással akarják elérni azt, ami életszerűtlen – nevezetesen hogy mobil nélkül tanuljon a diák –, hanem a fiatalok számára testhezálló, otthonos, ugyanakkor célszerű módszereket találjanak a döntéshozók arra, hogy összekössék a kellemest a hasznossal?

Ahogyan a romániai közoktatás egészét elnézzük, nehezen hihető, hogy belátható időn belül megvalósulhatna nálunk egy ilyen horderejű reform. Hiszen ennél jóval kisebb lélegzetű pozitív változások is bajosan válnak valóra. Reménykedni, gondolkodni azonban szerencsére továbbra sem tilos.