Az orosz vébé – vagy mindannyiunké?

(Jelen sorok szerzője szerint valahol a kettő között, az átlagos nyitó- vagy záróünnepségekhez képest egész tűrhető volt – maga a vébé se legyen rosszabb, és akkor mindannyian jól járunk.)

Az eseményt már előre beárnyékolta, hogy a világbajnokság, illetve a rendező Oroszország kapcsán már évekkel ezelőtt fellángoltak a viták, hiszen Moszkva geopolitikai húzásai – a Krím elcsatolása, és a Donbassz oroszpárti szakadárjainak nyújtott támogatás révén Ukrajna további gyengítése, a polgárháborús helyzet fenntartása – a hidegháborút idéző fagyos viszonyt eredményeztek Moszkva és a nyugati világ között.

Ennek ellenére a FIFA illetékesei fenntartották döntésüket, és nem vették el Oroszországtól a rendezés jogát – persze lehet emellett azzal érvelni, hogy a sporttól távol kell tartani a politikát, és egyébként is, három-négy évvel a világesemény előtt nem biztos, hogy könnyű lett volna új rendező országot találni. De azért vélhetően nem tapogatóznak rossz helyen, akik szerint Vlagyimir Putyin orosz elnök diplomáciai és gazdasági lobbiarzenáljának minden elemét bevetette annak érdekében, hogy egyrészt megszerezhesse, másrészt megtarthassa a vb-rendezés jogát. A korábbi precedensek alapján a FIFA vezetői mindennek képesek ellenállni, kivéve az anyagi természetű kísértést, ezért aztán maradt a 2010-ben kijelölt helyszín.

Ugyanakkor ne legyünk teljesen igazságtalanok: Oroszországot a sportmúltja feljogosítja arra, hogy világeseményt rendezzen, még akkor is, ha labdarúgása ma nem tartozik a világ élvonalába. Legalábbis a 2022-es vébé rendezési jogát minden bizonnyal nem az ott a labdarúgás számára ideális közeget jelentő klímaviszonyok vagy kiváló sportteljesítményei miatt megkapó Katarhoz képest mindenképpen.

Persze ne legyenek illúzióink: az oroszországi világbajnokság főszereplője ugyan a foci lesz, de azért amolyan erődemonstrációnak is szánják, amely lehetőséget biztosít arra, hogy a világ minden szegletébe eljusson a híre annak, milyen nagyszerű is a putyini Oroszország Anyácska, így építve tovább a soft powert, amely bizony sok magyart is megszédített az elmúlt években.

Már ha sikerül tényleg malőröktől mentesen lebonyolítani az eseményt, és nem akad gond az infrastruktúrával – elvégre arról az országról van szó, ahol a Patyomkin-falvak műfaját feltalálták. És ott van a 2014-es szocsi téli olimpia elrettentő példája is: az elképesztő összegekből felépített sportlétesítmények egy része azóta is kihasználatlanul omladozik a grandomán pénzszórás mementójaként.

Beárnyékolhatja a világeseményt a terrorfenyegetettség is, hiszen Oroszország az iszlamista terrorizmus egyik első számú célpontja – remélhetőleg azonban a példátlan mértékű biztonsági intézkedések és az eseményre mozgósított hatalmas erők segítségével sikerül majd elejét venni a támadásoknak. Egyesek amiatt is előre fintorognak, hogy több válogatott játékosai számára az év közbeni megerőltetés miatt nehéz a világbajnokságra is csúcsformában maradni, ezért nem számítanak szép, látványos küzdelemre. És egyáltalán nem utolsósorban: mi magyarok ismét csak más válogatottaknak szurkolhatunk, hiszen a magyar csapat immár 32 éve képtelen kijutni a világbajnokságra, ami szintén rontja kissé az élményt – emlékezzünk csak a két évvel ezelőtti eufóriára, amely a magyar nemzeti tizenegy Eb-szereplését övezte.

Szóval bőven akadnak baljós előjelek, politikai feszültségek, illetve a legkevésbé sem kulturáltságukról és visszafogottságukról ismert hazai fociultrák viselt dolgai, amelyek miatt sokan kétségbe vonják, hogy az idei vébé önfeledt futballünnep lesz majd.

Mégis, ilyenkor, a vébé nyitányán még lehet reménykedni, hogy a következő egy hónapban legalább a foci a szebbik arcát mutatja majd. Nagyon ránk férne. A szurkolókra, a labdarúgásra, a sportra – és igazából az egész világra is.