Felháborító – háborogtak az illetékesek. Aki nem ismeri a hazai intézkedéseket mozgató fejetlenség, rohamszerűség törvényeit, elcsodálkozna: honnan ennyi eredendő butaság?! Holott a szellemi képességek csökkentsége semmivel sem nagyobb, mint máshol, a történelem viszont a mi tájainkon mostohábban viselkedett.

A főhatalmi hullámzások egyik legszélesebb körben ható velejárója a hivatalos nyelv váltakozása volt: a családnevek hangzás szerinti „átírása”, a keresztnevek lefordítása és mindenekelőtt az ékezeteknek mint fölösleges ékességeknek a szerénységre hivatkozó (!!) hanyagolása.

És így történt meg, hogy tömegesen „változtak át” az emberek anélkül, hogy módjuk lett volna a visszaváltozásra. A beindított visszaigénylésekkor pedig megkezdődött a zarándoklat a közjegyzőkhöz, ahol családtagok, barátok és ismerősök bizonyították, „saját felelősségükre”, hogy az idős szülők azonosak önmagukkal, vagyis az igényléskor bemutatott személyi iratokon szereplő nevek ugyanazok, mint a más időkben kiállított tulajdonlapokon szereplők. Az eljárást nehezítette, hogy gyakran a szülők eredeti írásmódú neve helyett a leszármazottak irataiban már lefordított alakban szerepeltek, és újabb bizonyításra volt szükség a kimagyarázkodáshoz.

Ez az egész labirintuseffektus természetesen nehezítette a tényleges visszaszolgáltatás folyamatát, és sokkal inkább hasonlított a mesék és regék világában megszabott nehézségi próbákhoz, mintsem egy jogállam korrekciós gyakorlatához. Na de a kilencvenes évek óta eltelt húsz esztendő, és még mindig nincs tisztázva mindenütt minden jogigénylés. Mert egy-egy személy önazonosságát valahogy mégis könnyebb igazolni, mint a nálunk felé annyira megszokott utcanév-változtatások miatti különbséget.

S ha egy-egy ingatlan nem is veszi gyakran nyakába a várost, és költözik egyik utcából a másikba, a hatóság beleköt abba, hogy az elvételkor szereplő utcanév nem azonos a maival. Vissza az útvesztőbe! És segítő fonal nélkül éveken át tovább kóvályogni. Mert az idő az könnyen telik!