Analfabéták és diplomások

Igaz, az érintetteken kívül még mindig inkább csak a sajtó és az egyházak érdeklődését és együttérzését lehet tapasztalni a kisemmizett, megbélyegzett és üldözött családok iránt. Talán azért, mert a mai hatvan év alattiak nagyon keveset vagy semmit sem hallottak a sztálinista diktatúra 1945 utáni gaztetteiről. Ez a téma nálunk még nem kapott helyet a tankönyvekben, a nemrég megjelentekben sem. Pedig az egykori templom- és iskolaépítők, könyvtár- és színházalapítók, irodalom- és művészetpártolók, alkotó értelmiségiek, a közéletet irányítók leszármazottairól van szó. Talán segít majd ezen is egyszer a nagybetűs Idő. A kényszerlakhelyre és munkatáborokba hurcolt családok ma is használt jelszava: „Megbocsátunk, de nem felejtünk!”

Tehát: 1949. március 2-án és 3-án éjszaka minden előzetes bejelentés nélkül két és három óra között felverték álmukból a földbirtokos családokat, közölték velük, hogy van egy olyan március 1-től hatályos törvény (83/1949 – szerk. megj.), mely szerint egy fél órán belül (!) el kell hagyni a lakást (kastélyt vagy udvarházat/kúriát), lehet vinni 30–40 kilónyi csomagot, megmondták, mi lehet benne, és azt is, hogy egyéb minden marad. Elvették még az otthon található készpénzt is, ők szabták meg, hogy abból mennyit adnak az útra és a karikagyűrűn kívül minden arany ékszerre, arany- és ezüsttárgyra kezet tettek. A lakás elhagyásakor két alak közt kellett kijönni az ajtón, minden felnőttet megmotoztak (mint ma a gyanús alakokat a repülőtéren). Irány a járás- vagy megyeszékhely, havazásban nyitott teherautón, nem törődtek azzal, hogy voltak köztük pólyás babák vagy világtalan, mozgássérült idős, beteg emberek is. Volt rá eset, hogy még a 6–7 éves gyermekeket is fegyveres rendőr kísérte az illemhelyre.

Következett a kényszerlakhely kijelölése, munkatáborokba hurcolás, csak fizikai munka még a diplomásoknak is, de még a tudományos fokozatokkal rendelkezőknek is. Személyi igazolványukban a fénykép fölött ott díszelgett bő másfél évtizeden át a D.O. (domiciliu obligatoriu = kényszerlakhely). Országosan mintegy 2–2 és félezer földbirtokos családot tettek földönfutóvá, mindenekelőtt a magyarokat, majd következtek a német (főként sváb) és román sorstársak. Sem lakást, sem állást nem biztosítottak számukra. „Megbirkóztak kosszal, rühvel, tetvekkel, piócákkal, megőrizték testüket, lelküket a szennytől, nem koldultak, nem menekültek alkoholba, ellenben minden áldozatot meghoztak gyermekeik akkori kilátástalannak tűnő jövőjéért, iskoláztatták és olyan szellemben nevelték őket, mely lelki egyensúlyukat biztosította.” (Benkő Samu)

Természetesen a ’89-es fordulat hozott változást az életükben, jogszabályok születtek vagyonuk részleges visszaszolgáltatására, igaz, még napjainkban is tudunk bírósági perekről bizonyos kiskirályok (politikusok, polgármesterek) visszaélései miatt (szántó, erdő, épület, más ingatlan körüli huzavona). A kárrendezésnek van egy külön fejezete, amelynek kezelését akár Románia, de talán még az Európai Unió szégyenének is nevezhetnénk: az 1949-ben elkobzott, majd lebontott gazdasági épületekre járó kártérítés kifizetésének végrehajtása. Az érintettek a kártérítésre egy 2001-ben alkotott jogszabály alapján nyújthatták be igényüket, majd háromszor-négyszer is változtattak az előírásokon, újabb és újabb papírok beszerzését követelték, köztük észbontó hülyeségre utalókat is: például egy, az 1700-as évek végén épült kastély építési engedélyét.

Közben teltek-múltak az évek, emellett még több száz kilométerekre kellett utazgatni és közjegyzőhöz járni. Aztán 2013-ban megszületett a csodás megoldás papíron: nyugi-nyugi, mondták az érdeklődőknek, a törvény 60 (hatvan) hónapot, azaz öt évet (!) ír elő a megoldásra. Igen ám, de azóta már sokkal, de sokkal több hónap is eltelt, a dossziék sárgulni kezdtek, a kártérítésre jogosultak pedig igencsak megöregedtek. És még csak most jön a java: a kártérítési összeg megállapítására létrehozott központi hivatalnál bizonyos esetekben óriási korrupciós ügyeket tárt fel az arra hivatott hatóság (DNA). A román sajtó az ország történetének legnagyobb rablásaként emlegette („Cel mai mare JAF din istoria României!”) Feltételezhető, hogy napjainkban is folyhatnak még kivizsgálások, nyomozások, de a kártérítésre várókat az sem vigasztalja, hogy jó néhány tisztségviselő ellen vádat emeltek, és már rács mögött is vannak. Akik 2001 óta várják a megoldást, azokat nem az érdekli, hogy korrupció miatt ült már miniszterelnök, miniszter, pártvezér, államtitkár, tisztségviselő, törvénybíró, polgármester, hanem az, hogy végre rendeződjék méltányosan máig megoldatlan ügyük.

A fentiek alapján úgy tűnhet, nem csak Bernát bácsi találta fején a szeget, hanem az az újságíró is, aki nemrégiben vezércikkét ezzel a mondattal zárta: Romániában nem rendszerváltás volt, hanem gengszterváltás.

Komoróczy György

A szerző székelyudvarhelyi nyelvművelő, közíró