Ami maradt a centenáriumból

Természetesen a többség számára az Erdély elcsatolását – vagy politikailag korrektül: a Román Királyság és Erdély egyesülését – kimondó 1918-as gyulafehérvári nagygyűlés századik évfordulója számít non plusz ultrának, kérdés azonban, hogy a lassan magunk mögött hagyott centenáriumi év körüli csinnadrattán kívül mi egyébbel maradunk valamennyien. Vajon a zászlólengetésen és szoborállításon túl maradt-e ideje, energiája, de legfőképpen hajlandósága Romániának arra, hogy visszatekintsen kicsit az elmúlt száz esztendőre, levonja az eltelt időszak tanulságait, és megpróbáljon valamiféle, mostanában sokat emlegetett országprojektet felvázolni?

Sajnos a 2018-as esztendő tanulságai arra intenek, hogy túlzott igényeket, elvárásokat nem táplálhatunk e téren. A bukaresti politikai osztály a végletekig megosztott, az államelnöki hivatal és a kormány közötti együttműködésnek jele sincs, de még az együttélés iránti hajlandóságot sem látni, ezt az egymásnak feszülést pedig tetézi a nyomozó hatóságok és az igazságszolgáltatás fölötti kontroll megszerzése érdekében folytatott állandó és ádáz küzdelem. Külön fájdalmas, hogy az országnak talán soha nem volt annyira gyenge, egyben szánalmas kormánya, mint éppen a centenáriumi évben fungáló kabinet, amelynek ráadásul néhány napon belül az EU soros elnöki teendőivel járó feladatok is a nyakába szakadnak.

Az idei esztendő legszembeötlőbb tapasztalata és tanulsága ugyanakkor éppen ahhoz az önrendelkezési elvhez kapcsolódik, amelyre hivatkozva kiáltották ki egyoldalúan száz évvel ezelőtt a magyarországi – és ókirályságbeli – románok Erdély elszakadását. Sokak számára minden bizonnyal az erdélyi magyar politikai alakulatok vezetői által az év elején aláírt autonómianyilatkozat ugrik be, amelynek aláírói vállalták a különböző autonómiaelképzelések összehangolását, megerősítve a romániai magyar közösség önrendelkezés iránti igényét. A Kolozsvárt szentesített dokumentum minden bizonnyal előrelépésnek számít az erdélyi magyarok autonómiaküzdelme terén, legalábbis ami a régóta remélt egységes fellépést illeti. Még akkor is, ha a nyilatkozat aláírása után néhány hónappal a román parlament elvetette a magyar törvényhozók által beterjesztett autonómiastatútumot, újfent értésére adva az erdélyi magyarságnak, hogy a bukaresti hatalom nem kér az effajta önrendelkezési törekvésekből.

A sors iróniája azonban, hogy újabb néhány hónap elteltével Bukarest onnan volt kénytelen elszenvedni hasonló „támadást”, ahonnan nem várta. Az Erdély négy nagyvárosa által egymás támogatása, közös fejlődésük elősegítése, az európai uniós források hatékonyabb lehívása érdekében megalakított Nyugati Szövetség nem olyan formában váltott ki elutasítást a hatalom részéről, mint a magyar önrendelkezési törekvések, hanem mondhatni még úgyabbul: félelmet keltett. Függetlenül attól, hogy jelenleg balliberális koalíció irányítja Romániát, a hatalom jelenlegi képviselői zsigeri gyanakvással és ellenszenvvel viseltettek a Temesvárt, Aradot, Nagyváradot és Kolozsvárt és térségét felölelő, valamint az ennek nyomán az ország más vidékein szárba szökkenő kezdeményezéssel szemben. És a félelem érthető, hiszen ezekre a törekvésekre nem lehet rányomni az etnikai bélyeget, immár lehetetlenség az ország egységességének évtizedek óta szajkózott ürügyével lesöpörni az asztalról a regionalizációs, decentralizációs igényeket.

Bukarest számára az marad az egyetlen esély, ha meghallja a fejlődés után kiáltó régiók, a vidék szavát, és hajlandó több hatalmat átruházni az önkormányzatoknak. Természetesen megteheti, hogy eurómilliárdos alapok délibábjával, beteljesítetlen ígéretekkel áltatja az „országot”, esetleg hatalmi erőfitogtatással igyekszik leverni a még több helyben hozott döntést követelő városok, régiók összefogását. Ezzel azonban nem tesz mást, mint végleg elvadítja magától azokat a városokat, országrészeket, amelyek önállósodási törekvéseik közepette ma még hajlandóak partnerek maradni.