2012. augusztus 08., 09:362012. augusztus 08., 09:36
Ha teljesen üres az utastér, akkor sem hajlandók előremoccanni legalább egy lépést. Állnak egymás hegyén-hátán, telefonálnak, beszélgetnek, esetleg mindkettőt egyszerre. Becsületükre legyen mondva, van köztük olyan jobb érzésű, aki a megállóban leszáll, mintegy utat nyitva más lekászálódóknak, aztán visszaugrik, és elfoglalja „jogos” helyét az ajtóban. De a többségre ez nem jellemző. Sőt. Előfordult, hogy még a leszállási szándék jelzése, sőt szóbeli felkérés után sem léptek arrébb. Na ilyenkor érzek én erős késztetést arra, hogy lökjek rajtuk egy jót.
Egyelőre még visszafogom magam, de félek, hogy ez lesz a vége. Odáig ugyanis már vetemedtem, hogy két – ajtó előtt terpeszkedő – csajt leteheneztem, mondván, hogy beszélgetni-telefonálni lehet ülve is, nemcsak a le- és felszállást akadályozva. Lekezelően néztek végig, de még csak egy résnyi helyet sem engedtek, ahol átpréselhettem volna magam. Egy lovagias fiatalember viszont a két lány védelmére sietett, ordenáré hangon rám támadva, hogy mégis milyen jogon merészelem én az ő kolléganőit a tejszolgáltató jámbor háziállatokkal egyszerre emlegetni. Én sem maradtam adós a válasszal, úgyhogy a semmiből jó nagy csetepaté keveredett.
A napokban viszont megdöbbenten észleltem, hogy egy, korban erősen bennejáró hölgy, hatalmas sírcsokorral a kezében felszáll a majdnem üres buszra, és megáll az ajtóban. És áll vígan, észre sem véve, hogy a csokor fenyőág díszei böködik az egyik széken ülő, melegtől láthatóan szenvedő nő meztelen vállát, akinek arcán immár a tűlevelek okozta fintor is megjelenik.
Valaki figyelmezteti az álldogálót, aki egy fél lépéssel arrébb húzódik, belőlem viszont kitör a nádpálcasuhogáshoz hasonló figyelmeztetés: üljön már le, nem látja, hogy elállja az utat?! A hangom bármiféle ellenkezést kizárt, a nő gyorsan leült, én pedig nyugodtan leszállhattam, arra gondolva közben, vajon mit vétettem a természet rendje ellen, hogy tőlem megtagadtatott az ajtóban állás élvezetének átélése. És ahogy elnézem, most már nem is fogom ezt a képességet elnyerni soha. Legnagyobb fájdalmamra.
Március tizenötödike a világban szétszóródott magyarok nemzeti ünnepe. A szabadság, a nemzeti méltóság, az összefogás, az igazság ünnepe. A szabad sajtó napja.
Tény, hogy a repülőgépek és csapatok telepítésére vonatkozó amerikai kérés teljesítésével Románia előkelőbb helyre került Irán potenciális célpontjainak listáján. Azonban az is egyértelmű, hogy a bukaresti illetékesek nemigen dönthettek volna másképp.
Rájár a rúd a romániai gazdákra. Az egyre nagyobb költségekkel termelő hazai mezőgazdaságnak immár nemcsak a kíméletlen élelmiszerimporttal kell szembenéznie, hanem az üzemanyagár-robbanás is új helyzet elé állította az ágazatot.
Hiányzott a világnak még egy eszkalációval fenyegető fegyveres konfliktus? Nem. Elfogadható, hogy egy 7. századi vallási előírások alapján működő, a Nyugatot megsemmisítendő ellenségnek tekintő diktatórikus rezsim atomfegyverhez jusson? Nem.
Úgy jártak szegény romániai fogyasztók (értsd: mi mindannyian) az energiaügyi miniszternek az iráni háborúval és az üzemanyag-drágulással kapcsolatos kijelentéseivel, mint akcióvígjátékban a nagyközönség a krízishelyzetben nyugalomra intő rendőrrel.
Immár négy éve tart a 2022. február 24-én kirobbant orosz–ukrán háború. Mint bármely fegyveres konfliktus, ez a számunkra legújabb és legközelebbi is rengeteg pusztítással, szenvedéssel jár.
Románia még nem döntött az „átállásról”, de igyekszik taktikus diplomáciával esélyt adni arra, hogy megtehesse, ha szükségesnek látja – némi malíciával így összegezhető Nicușor Dan döntése, hogy legalább megfigyelőként részt vett a Béketanács első ülésén.
Méltán nevezhető áttörésnek az alkotmánybíróság döntése, amelyben kimondta, hogy megfelel az alaptörvénynek a bírák és ügyészek különleges nyugdíjáról szóló törvény. Ezzel azonban Románia egyelőre csupán csatát nyert.
Nagyon nincs irigylésre méltó helyzetben Ilie Bolojan, akit a koalíciós partner szociáldemokraták renitenskedése, valamint a megszorító intézkedések és az adóemelések miatti lakossági elégedetlenség mellett most még a saját pártján belül is bírálnak.
A gyurcsányizmus nem szűnt meg, és át sem alakult – ezt a következtetést vonhatjuk le Dobrev Klára, a Demokratikus Koalíció elnöke bejelentéséből, miszerint hadjáratot indítanak a határon túli magyarok szavazati joga ellen.