A sport veresége

Nem csináljuk, mert kinek van ideje rá, így pedig kit érdekel, hogy a legjobbjaink mire képesek másokkal szemben, hiszen ennél sokkal fontosabb problémáink is vannak – nagyjából így foglalható össze a mai világunkra egyre inkább jellemző élet- és gondolkodásmódbeli hozzáállás.

Az elmúlt időszakban számos nagy múlttal rendelkező, jelentős eredményeket felmutató, népszerű erdélyi sportklub tűnt el a süllyesztőben, és ez az év is gyászosan indult: megszűnt a Szatmárnémeti Olimpia labdarúgócsapata, szétszéledt a Székelyudvarhelyi Kézilabda Club, Marosvásárhelyen pedig végítéletére vár az ASA fociegyüttese, és a férfi kosárlabdacsapat is a szakadék szélén áll. Az SZKC-nak főtámogatója halála jelentette a vesztét, a tragédia következtében pedig abba a helyzetbe került a nemrég európai trófeát ünneplő udvarhelyi kézilabda, mint amilyenben megannyi sportág és klub kínlódik: a település önkormányzatától remél segítséget. Azonban egyre több példa bizonyítja, hogy a mentőöv nem érkezik.

Egyrészt azért, mert az elmúlt években az átláthatatlan törvényi háttér okozta káoszban sok bűnvádi eljárást eredményezett a sportcsapatok közpénzből történő finanszírozása, ami alaposan elriasztotta a helyi tanácsosokat, polgármestereket, a félelem pedig a tavalyi jogszabálytisztázás után is megmaradt. Másrészt a kormány idén bevezetett adóügyi intézkedései országos összevetésben mintegy 13 milliárd lejt lefaragtak az önkormányzatok költségvetéséből, így sok helyen a fizetések folyósítása, az alapvető közszolgáltatá­sok biztosítása is veszélybe került. Harmadrészt pedig egyre erősebb azoknak a hangja, akik inkább jobb kórházakat, utakat akarnak, mintsem sportberuházásokat.

Ezt bizonyítja az a felmérés is, amelyet Sepsiszentgyörgyön végeztek a lakosság körében. Abban a városban, ahol fénykorát éli a sport: a futballcsapat történelmi élvonalbeli szereplésnek örvend, a női kosárlabdacsapat bajnoki címvédőként modern sportcsarnokban, a tavaly átadott Sepsi Arénában fogadja ellenfeleit, a napokban pedig egy sátorborítású műjégpályát is átadtak.

Ezek a mai igények, amelyek – nincs mit szépíteni: egy elkényelmesedett, lehangolt társadalom tünetei. A tömeg- és versenysport ugyanis nem felesleges luxuscikk, hanem alapvető szükséglet, ám sajnos még nagyon távol állunk attól, hogy ezt fel is fogjuk. A közpolitika feladata lenne, hogy rávezessen erre, ám jól tudjuk, hogy a „nevelők” világa még a tanítványokénál is betegesebb. Ilyen körülmények között pedig nagyon nehéz meggyógyulni, győzni.