A gyalázóknak álló zászló

A magyargyűlöletből fakadó tett a Sepsi OSK–Bukaresti Dinamo labdarúgó-mérkőzés előtt történt, így valószínűsíthető, hogy a focimeccsre utazó fővárosi ultrák követték el. „Nevüket elhallgató szemtanúk” megerősítették, hogy bukaresti rendszámú gépkocsiból szállt ki a zászlórongáló, Illyefalván pedig egy Ilfov megyei autóból pattant ki az a férfi, aki az egyik portáról szintén letépte a székely lobogót.

Bár mindkét településen a helyiek szeme láttára történt az incidens, a tettesek beteges sikerélményükkel maradnak, ugyanis a hírek szerint egyik ügyben sem tettek feljelentést. Ami érthetetlen, hiszen a rendszámok ismeretében – elméletileg – könnyen elő lehetne keríteni az elkövetőket.

A szentgyörgyi tanácsos jogosan bírálta a szotyori kocsmában tétlenül iddogálókat, akik nemhogy nem léptek közbe, de még nevüket sem vállalják. Ugyanakkor az önkormányzati képviselő hozzáállása sem szerencsés. Merthogy Miklós András kijelentette, nem tesznek feljelentést a rendőrségen, hiszen amikor a szomszédos Kilyén faluban fél évvel ezelőtt eltűnt a székely zászló, két órát töltöttek az őrsön „feleslegesen”: nem lett semmilyen következménye.

Dicséretes, hogy a meggyalázott jelképeket pótolják, ám a szívhez szóló, „ha egy székely zászlót letépnek, kettőt teszünk helyébe!” típusú megoldásokat beárnyékolja az igazságszolgáltatás sutba vetése, a „meg se hess” hozzáállás. Ugyanis bármilyen kisebbségügyi sérelemről legyen szó, a jogi utat nem szabad eleve zsákutcának tekinteni – be kell hajtani rajta, aztán kiderül, hol a vége.

Már csak azért is, hogy önszorgalomból ne könnyítsük meg a rendvédelem dolgát: ne csak felháborodásunknak adjunk hangot, hanem hatósági ügyet is csináljunk belőle. Nyomozzanak csak, számoljanak be róla – aztán ha fény derül az elkövetők kilétére, csak-csak megkeserítik a tettesek mindennapjait; ha pedig megoldatlanul zárják le az ügyet, legalább „be lettek fogva”. Minderre pedig érdemes két órát szánni, vagy akár többet is.