Tanúvallomás a 20. századról

„Nem tudom, mi a hosszú élet titka” – mondja a 104. évében járó Pintér Sarolta néni. Aztán hozzáteszi, már 1990 januárjában is erről faggatták Németországban egy klinikán, ahol négy hétig feküdt szívinfarktus után. Németül idézte akkori válaszát: „nem ittam, nem cigarettáztam, nem jártam mulatni, de sokat dolgoztam”. A temesvári gyárvárosi bérház második emeleti lakásában egy évszázad eseményei elevenednek meg Sarolta néni elbeszélése nyomán. A lakásban a bútorok, a falvédők, a fürdőszoba berendezése mind-mind rég letűnt kort idéznek. Sarolta néni szemmel láthatóan elérzékenyül, amikor a bennünket odakísérő református lelkész imát mond azért, hogy segítse meg az Isten öreg napjaiban, és áldja meg azokat, akik gondozzák, boldoggá teszik időskorát. A szavak hallatán az idős hölgyet gondozó nyugdíjas katonatiszt, Kohn László is kihúzza magát. Most a kisunokájával, Dárikával jött Sarolta nénihez. A gyermek és a néni között 101 év a korkülönbség. Az ima – hangereje miatt – nagy templomtermek betöltésére is alkalmas lenne. Sarolta néni már alig hall, rosszul is lát, tudjuk meg, de szellemileg nem járt el fölötte az idő. 100 éves kora után kétszer kapott tüdőgyulladást, az orvosok két-három százalékos esélyét látták a felépülésének, mégis meggyógyult. És a teste még most is bírja a kort, egyedül jár-kel a lakásban. Két éve még gyalog ment el az igehirdetésre a körülbelül egy kilométerre levő református imaházba. De néhány hónapja  nem járt ki a lakásból, nem mászta meg a lépcsőt. Könny tolul a szemébe, amikor megtudja, karácsonykor is eljön hozzá a tiszteletes, elhozza neki az úrvacsorát. „Jó élni. Nagyon jó – ismételi meg többször is kérdésünkre –, de rossz egyedül lenni, mert néha rosszalkodik a szívem. Jön egy görcs, egy őrült rosszullét, borzasztó fájdalom az egész testemben, és akkor hívni kell a mentőt. Ez minden harmadik-negyedik hónapban megtörténik.” Voltak még hosszú életűek a családban, de olyan is volt, aki idő előtt ment el. Sarolta néni apai nagyanyja 103 évet élt, édesanyja százat, Gizi nővére 96-ot. Édesapja viszont 68 évesen halt meg, a bátyja 77 évesen.

Gyermekkor Kevevárán

„Nem annyira fontos” – intjük le Sarolta nénit, amikor arra vállalkozna, hogy valahonnan előkeresi az 1905-ben Kevevárán magyar nyelven kiállított születési bizonyítványát. „Valahol meg kell lennie – mondja készségesen –, de csináltak helyette másikat, románt.” Születésekor édesapja a Duna melletti dél-bánsági településen volt jegyző. Az ő érdemeként említi, hogy a községbe kereskedelmi iskola, katonai alakulat települt, hogy bevezették a villanyt. A jegyző házánál a kocsis, a szakácsnő, a szobalány is német anyanyelvű volt, így a gyermek Pintér Sarolta is németül mondta ki az első szavakat szülei megrökönyödésére. Az iskolát azonban magyar nyelven kezdte Kevevárán. Második osztály után költözött a család Temesvárra. „A bátyáim itt jártak iskolába, és internátusban laktak. Mindig írták, hogy milyen nehéz a diákélet, hogy nekik kell megágyazniuk a bentlakásban. Aztán apa azt mondta, tudjátok mit, én nyugdíjaztatom magam, és felköltözünk Temesvárra” – idézi az 1913-as történéseket Sarolta néni. Akkor még nem is lehetett sejteni, hogy az első világháború végén a Bánságot feldarabolják, és Kevevára Szerbiához, Temesvár pedig Romániához kerül. „Mindig visszavágytam a gyermekkorom helyszínére, de soha nem mehettem oda. Nem kaptunk útlevelet” – idézi az idős hölgy.

Költöző országhatárok

Temesváron a zárdában, majd kereskedelmi iskolában folytatta a tanulmányait. Meg is mutatja az 1921–22-es tanév végzőseinek a tablóképét. A bekeretezett fénykép a belső szoba falát díszíti. Sarolta néni sorolja az egykori temesvári utcaneveket, ahol több-kevesebb ideig lakott a család. A József téri lakás külön nyomatékot kap. „Ott teltek ifjúságom legszebb évei” – említi. De nem volt gondtalan ez az ifjúkor. Az első világháborúban mindkét bátyját besorozták. Az idősebbiket, Ernőt elvitték a frontra, és a fiatalabb, Sanyi önként ajánlkozott, hogy vele tart. „Mindannyian megsirattuk Magyarország elvesztét, de hát éltünk tovább, ahogy tudtunk” – meséli. A háború végén Ernő olasz fogságba került. Azt mondták neki, aki Romániába akar hazajönni, annak egy évre még be kell vonulnia a román hadseregbe. Mindkét fiú azt mondta, nekik elég volt a háborúból, nem akarnak tovább katonáskodni. Ezért Magyarországon telepedtek le. Leszármazottaik ma is többnyire Miskolcon élnek.

Betiltott gyülekezés

Sarolta néni 1927-ben alapítója volt a temesvári református ifjúsági egyletnek. Bibliahallgatással, vallásórákkal, énekkarral próbálták összefogni a fiatalokat. Szabolcska Mihály szolgált akkor lelkészként a temesvári belvárosi református gyülekezetben, aztán a fia, László követte őt a szószéken és a közösségszervezésben. „Szabolcska Mihály kiváló lelkész volt. Őt is, a fiát is nagyon szerettük” – idézi. Szervezőmunkájukat azonban a román hatalom nem nézte jó szemmel. Hamarosan be is tiltották az egyesületet. „Magyarok voltunk, így hát nem engedték, hogy működjünk” – magyarázza. Akkortájt épült a bánsági magyarok közadakozásából a temesvári Magyar Ház is, melyet a közösségnek máig sem sikerült visszaszereznie. Oda is jártak előadásokra, házi mulatságokra, de a reformátusoknál közvetlenebbnek érezte a hangulatot.

Családba fogadott üldöztetés

1938 márciusában ment férjhez Mann Endre újságíróhoz, 1945-ig élt házasságban vele. Gyermekük nem született. „A férjem zsidó volt, és akkor rendelet tiltotta a zsidó fiúk továbbtanulását. Én azt mondtam, inkább ne is legyen gyermekem, minthogy ne tudjon tovább tanulni. Most persze úgy látom, hogy ez nem volt jó döntés. Nagyon jó lenne, ha lenne gyermekem, unokám, dédunokám” – látja be eltűnődve. A férjét 1940. december elsején származása miatt elbocsátották az Esti szótól, később internálták is egy Focşani melletti fogolytáborba, de túlélte a háborút. Akkor váltak el, amikor 1944-ben bejöttek az oroszok, és a férje nagy piros kokárdával várta őket. „Nagy kommunista lett, nekem meg ez egyáltalán nem tetszett. A politika vezetett a válásunkhoz” – említette. Házasságuk első időszakában azonban együtt nevelték a Mann Endre korábbi házasságából származó fiát. Mann Erik 17 éves volt, amikor összeházasodtak, nem sokkal később átszökött Észak-Erdélybe. Ő Majtényi Erik néven vált ismertté az erdélyi magyar irodalomban és újságírásban. Haláláig tartotta a kapcsolatot Sarolta nénivel.

A brassói lapterjesztés kalandja

Pintér Sarolta is kapcsolatba került a sajtóval; nem újságíróként, hanem lapterjesztőként. Franyó Zoltán kérte fel, hogy vállalja el a Temesváron szerkesztett Magyar néplap Brassó környéki terjesztését. Mivel a férje is munka nélkül volt, hát igent mondott. 1941. január 21-én, a vasgárdisták uralma idején ment először Brassóba. Temesvárról vonattal küldték minden nap az újságcsomagokat. Azt kellett megszerveznie, hogy a lapok eljussanak az árusokhoz. Amint elmeséli, az autóbuszsofőrökkel sikerült egyezségre jutnia. A legtöbb buszsofőr ugyanis Székelyföldről származott. Ők is örvendtek annak, hogy mindennap kapnak egy lapot szállítási díjként. Az aszszony az autóbuszról dobta le a megbeszélt helyeken várakozó árusoknak az újságcsomagokat. Egy év után azonban, amikor már minden olajozottan működött, betiltotta a lapot a román állam. Brassóban húzta meg magát egy ideig a férje is, egy fűrészgyárban kapott munkát. Neki viszont a zsidósága miatt nem lett volna szabad elhagynia Temesvárt. „Ha baj volt, anyáék telefonáltak, hogy azonnal jöjjön haza” – meséli. Sarolta néni a lapterjesztést tekinti élete nagy kalandjának. „Szerettem ott lenni. Ha sikerült volna lakást találni, odaköltöztünk volna anyukámmal és Gizi nővéremmel” – mereng az időben.

Nyugdíjazták 1963-ban

Noha soha nem tanult meg jól románul, mindig sikerült munkát találnia. A második világháború előtt könyvelőként dolgozott egy alumínium- és vastárgyakat készítő gyárban. A háború után is irodai munkásként, titkárnőként, könyvelőként kereste kenyerét, és nagyobbrészt ő tartotta el a cipőgyárban dolgozó nővérét és nyugdíjas édesanyját. 1961-ben érte el a nyugdíjkorhatárt, és 1963-ban nyugdíjazták. Ekkor sem hagyta azonban abba a munkát: további 29 évig vezetett egy vingai szövetkezeti üzletet, amely tollbegyűjtéssel foglalkozott. „Tollas zsidó lettem” – állapítja meg némi öniróniával az idős hölgy. 1982-ig hetente kétszer vonatozott a Temesvártól 25 kilométerre fekvő Vingára, munkahelyére. A felvásárolt tollért pénzzel vagy csereáruval fizettek. „Nem szerettem a kommunistákat, de 45 évig az ő világukban kellett élni” – jegyzi meg, majd hozzáteszi –, 1989 decemberében napokon át vigyázta az utcán Tőkés Lászlóék parókiáját.

Karácsonyi bizonyosság

Sarolta néni öregségének nagy elégtétele, hogy lelkiismeretes emberekkel kötött eltartási szerződést. „Kohnék nem költöztek ide, mert azt mondtam, egyedül akarok maradni, de itt laknak a közelben, és naponta többször meglátogatnak. Ők hozzák az ebédet, ők csinálnak mindent körülöttem. Egy vérrokon sem lehetne jobb hozzám” – állapítja meg. Megemlíti, van úgy, hogy hajnali fél ötkor jönnek meggyújtani a gázlángot a csempekályhában, aztán egy óra múlva jönnek megint, s eloltják.
A kommunizmus bukása után hívta egy barátnője, hogy telepedjék ki Németországba. „Ezek a Rózsiék itt laktak velünk szemben, és hároméves korától ötéves koráig mi neveltük őt, mert az anyja politikai perbe keveredett és elítélték. Most ők hívtak, hogy menjek hozzájuk Freiburgba, de én azt mondtam, nem akarok már elmenni Temesvárról” – mondja. Elérzékenyülő arccal meséli, hogy immár Rózsi sem él, sőt a fiát is eltemették. Mind itthagyták a barátai. Talán egy barátnője él még Németországban. De nem biztos. Ez karácsonykor derül ki, abból, hogy érkezik-e tőle üdvözlet.