Pillangók nyomában - interjú Sándor Lehel lepkegyűjtővel

– Talán nincs olyan ember, aki életében legalább egy-két lepkét, bogarat ne tűzött volna kartonlapra azzal a céllal, hogy majd színes bogárgyűjteményt készít belőle. Azonban az emberek többsége ezt az indíttatást valamikor a serdülőkor környékén „kinövi”. Nem így történt az ön esetében, ugyanis a pillangók, bogarak iránti vonzódása felnőttkorában felerősödött olyannyira, hogy 16 éve – amióta a múzeum munkatársa –tudatosan gyűjti a rovarokat.
– Valóban így történt, annyi pontosítással, hogy inkább a lepkék érdekelnek, a bogarak kevésbé. A kiállított gyűjteményben azért vannak bogarak is, mert elsősorban a gyerekeknek akartam megmutatni néhány, általam érdekesnek, szépnek tartott bogarat. Egyébként az első lepkegyűjteményemet diákkoromban készítettem. Akkoriban Magyarországról jöttek lepidokterológusok, akik nálunk szálltak meg a szülőfalumban, Torockószentgyörgyön. A tőlük szerzett tudás alapján kezdtem el a gyűjtést. Aztán amikor a múzeum munkatársa lettem, láttam, hogy a természettudományi részleg szegényes, és komolyabban kutatni kezdtem a lepkék után.

– Mennyire népes a gyűjteménye?
– Pontos számot nem tudnék mondani, de hozzávetőleg háromezerre becsülöm az állományt. A múzeumban kiállított anyagban több mint ezer példány van.

– A lepkefogó embereket meglehetősen fura figuráknak tartják sokan, hiszen mulatságos az árkon-bokron csetlő-botló, pillangót kergető felnőtt. Miben rejlik a lepkefogó „munkája”, mi van a – sokak számára – mulatságos külső mögött?
–Kívülállónak – elismerem – valóban megmosolyogtató látvány lehet, amint déli órában, harmincfokos melegben valaki lepkehálóval rohangál a réten. Velem is előfordult, hogy a szénakészítők nevetve állapították meg: „gondolhattuk volna, hogy csak te lehetsz az, aki rekkenő hőségben fehér lepedővel rohangál a hegyoldalban”. A lepkefogás ennél sokkal többről szól, hiszen ismerni kell a szokásaikat, meg kell figyelni, hol rakják le a petéiket, ismerni kell a táplálkozási szokásaikat. A lepkegyűjtő botanikai alapismeretek nélkül kevés eséllyel foghat pillangókat, hiszen sok esetben egy-egy növény lelőhelye alapján lehet következtetni arra, hogy az adott területen milyen fajta lepke él. Emellett az éjszakai lepkevadászatokhoz sajátos eszközök szükségesek: fénycsapda, fehér lepedő, tárolóedények. Majd befogás után következik a tárolás, preparálás, ami szintén további ismereteket igényel.

– Szó esett arról, hogy a Gyergyói-medence mikroklímájának köszönhetően olyan lepkefajták élnek itt, amelyekért akár távoli országokból is érdemesnek tartják idejönni lepkevadászatra a lepidokterológusok. Említene néhány ilyen lepkefajtát?
– Ilyen például a narancslepke, amely Magyarországon már negyven évvel ezelőtt kipusztult – ezért a lepkéért eljöttek ide a magyarországi kollégák. A másik a Súgó-barlang közelében élő szemes lepke, illetve a mocsári szénalepke, a nagyszemes boglárka, amely Háromkúton és a 4-es kilométer környékén figyelhető meg.

– Mennyire befolyásolja az egyre növekvő környezetszennyezés a lepkeállományt?
– A környezetszennyezés okozta lepkeállomány ritkulás témájában csak feltételezéseink vannak. Például az Apolló-lepke valamikor a Békás-szorosban tanyázott, gyönyörű példányokat fogtak be itt belőle. Utoljára az 1970-es években fogtak, én sajnos csak preparálva láthattam – talán a megnövekedett forgalom okozhatta a pusztulását. A mocsári szénalepkét is kihalás fenyegeti – rengeteg volt a 4-es kilométer környékén, de az utóbbi években ott zajló építkezések során megszűnt az életterük.

– A gyűjteményéből melyik ön által befogott példányra a legbüszkébb?
– Lényegében mindegyikre, hiszen a trópusi példányoktól kezdve az itteniekig a legtöbbet saját kezűleg fogtam be. A legnagyobb élményem az volt, amikor Magyarországon sikerült befognom a kínai selyemhernyó lepkéjét.