Öntörvényű sakkzseni

A világ legfiatalabb nagymestere

Igazi bajnok volt, fantasztikus játszmáin, szemet-lelket gyönyörködtetõ kombinációin nemzedékek nõttek fel. Már az 1972-es Fischer–Szpasszkij világbajnoki döntõ elõzményei is óriási sajtóvisszhangot kaptak, hiszen az amerikai nagymester újabb és újabb követelésekkel állt elõ. A szervezõkkel, a rendezõkkel vívott harca végigkísérte pályafutását, magasabb pénzdíjakért, jobb versenyzési körülményekért küzdött. Fischer állandó öszszetûzéseinek gyümölcsét a késõbbi nemzedék aratta le. Fischer a világbajnoki döntõ elsõ partijában egy h2 gyalog könnyelmû leütése után bajba került, és el is vesztette a játszmát. A másodikra sor sem került, Szpasszkij játék nélkül nyert. A Szovjet Sakkszövetség határozott utasítása ellenére a szovjet világbajnok nem utazott el, elfogadta Fischer bocsánatkérését, a mérkõzést végül Fischer megnyerte, és elhódította a világbajnoki címet. Fischer világelsõként szép terveket dédelgetett, szerette volna megdönteni Emanuel Lasker rekordját, aki 27 évig volt világbajnok, és a legnépszerûbb sportágak egyikévé tenni Amerikában a sakkozást. Elképzelései zátonyra futottak, a Nemzetközi Sakkszövetség (FIDE) vezérkarával nem tudott megegyezni. A világbajnoki döntõt tíz nyerésig akarta játszani, ahol a 9-9 neki, azaz a címvédõnek kedvezett volna. Harminchárom éve, hogy a FIDE holland elnöke, Max Euwe megfosztotta õt címétõl, és Anatolij Karpovot „koronázták meg\". Nemzedékek nõttek fel Fischer játszmáin, élvezetes, dinamikus sakkot játszott, és korai visszavonulása óriási veszteség volt. Robert Fischer az 1992-es „visszavágóig\" egyetlen tornán sem szerepelt, de a mérkõzés partijai egyértelmûen jelezték, hogy a sakktól nem szakadt el, tudása, zsenialitása nem kopott meg. Nem véletlen, hogy Garri Kaszparov A nagy elõdeim sorozat negyedik kötetét Fischernek szentelte. A szovjet sakkiskola hegemóniáját megszakító sakkozó 1957-ben nyert elõször amerikai bajnokságot, bajnoki címet még hétszer szerzett, 1963-ban 11 partiból 11 gyõzelemmel. A világ legfiatalabb nagymestereként ünnepelték, nem tûrte a megalkuvást sem a játszmáiban, sem a diplomáciában. 1975-ben, harminckét évesen váratlanul – veretlenül – visszavonult, nem állt ki Anatolij Karpov ellen, nem értett egyet ugyanis a nemzetközi szövetség szabályzatával.

Eltûnt a hatóságok elõl

Az izlandiak általános véleménye szerint a Reykjavíkban lejátszott döntõ erõs befolyással lehetett a helyi törvényhozókra abban, hogy a szigetország befogadja a sakkzsenit. Ezzel nagy valószínûséggel megmentették õt attól, hogy az amerikai igazságszolgáltatás ítélkezzék fölötte, és akár szabadságvesztést rójon ki rá. Fischer ugyanis 1992-ben szembeszegült a washingtoni tilalmi intézkedéssel, amely a Jugoszláviát sújtó amerikai szankciókból fakadt, és a balkáni országban 3,3 millió dollárért egy parti erejéig sakktáblához ült korábbi nagy riválisa, Szpasszkij ellen, akit megint csak legyõzött. Fischer ezt követõen már nem tért vissza az Egyesült Államokba, hanem eltûnt a hatóságok szeme elõl, és bujkálva a világ számos országában megfordult, egyebek között Budapesten is élt három-négy évig. Kállai Gábor, a Magyar Sakkszövetség társadalmi kapcsolatokért felelõs igazgatója, volt szövetségi kapitány további magyar kapcsolatokat is felsorolt: „A Fischerrõl megjelent életrajzi könyvben két volt CIA-ügynökre hivatkozva az olvasható, hogy a sakkzseni apja magyar volt, nevezetesen Neményi Pál, egy külföldön élõ fizikus. Erre bizonyíték például, hogy Neményi haláláig anyagilag támogatta Fischer anyját. Szintén magyar vonatkozás, hogy a kilencvenes évek elején az akkor tinédzser Rajcsányi Zita levelezés útján jó barátságba került Fischerrel, s többek között az õ segítségével jött létre 1992-ben a Szpasszkij elleni visszavágó\" – mondta Kállai Gábor.

MTI, [origo]