Magyar–román körkérdezés

Másrészről pedig van a magyar–románozás, ami nagy bánatomra általában úgy alakul, hogy mi magyarok románozunk, ők pedig magyaroznak. Holott sokkal előremutatóbb lenne, ha ez éppen keresztbe-fordítva történne, ők néznének magukba és mi magunkba. Másrészt az is szent meggyőződésem, hogy kisebbségben állandóan pofázni kell, kérni, követelőzni, panaszkodni, újjal mutogatni, mert különben soha de soha nem foglalkozik velünk senki.

Ez viszont nem tartozik szorosan a történethez, vagyis a körkérdés–magyar–román háromszöghöz, de én akkor is így gondolom. Szóval annyi történt, hogy a magyar nyelv hivatalossá tételéről faggattam hazámfiait. Mondtak hideget-meleget: hogy feltétlenül, és hogy ez egyszerűen kivitelezhetetlen, hiú ábránd és kampányszöveg, s hogy a nyelv az legyen magyar, itt és most, azonnal. S amikor túl voltunk az egészen, és már el is felejtettem, hogy volt egy ilyen, berontott egy feldúlt úr, és közölte, hogy ő nem úgy gondolta, neki gyerekei vannak, a helyzet különben is egyre fokozódik.

Ez a magyar–románozás a mai világban nem szalonképes, egy komoly üzletember ilyent nem engedhet meg magának, foglalkozzanak ezzel a politikusok, de esetleg ha megfelelően előkészítjük, néhány órát átbeszélünk, akkor talán, de inkább mégse. És hogy jól ismeri az irodaház gondnokát, valamint az összes főnökömet, és mindenkit, aki számít. Szóval körkérdésben való szereplését alanyi jogon, mint olyan, lefújta. És azóta elég szomorú vagyok, mert ma, itt a tömbben, legalább mondjuk meg.

Ha úgy gondoljuk, hogy legyen hivatalos, akkor azt, ha meg, hogy ne legyen, akkor azt. Mert lehet, hogy attól nem változik semmi, bár ezt erősen kétlem, de legalább jól megmondtuk. Mint az a román hölgy, akit ugyancsak megpróbáltam ugyanebben a témában magyarul megkörkérdezni, hogy én vagyok, és hogy az újság, és hogy ő mit gondol. Mire széles mosollyal románul válaszolt, hogy pontosan tudja, mit kérdeztem, azt viszont nem tudja, hol van a szerkesztőség, de ne adjam fel, kérdezősködjek csak nyugodtan tovább, biztos lesz valaki, aki útbaigazít. S a tanulság? Még ha csak érteni véljük a kérdést, akkor is válaszoljunk valamit, mert az már mindenképpen párbeszéd.