Ki tűzte ki a magyar zászlót?

Míg az utcán az emberek összesúgva tekintettek a zászlóra, a pártbizottság székházában a város és a megye korifeusai és a Szekuritáté hatalmasságai őrjöngtek, a lobogó eltávolítását követelve és bűnbakot keresve.

Az Észak-Erdély elvesztése után 38 évvel visszakerülő magyar zászló híre hamarább eljutott Bukarestbe, mint az épületben székelő Nicolae Vereş főtitkár fülébe. A zászlókitűző tréfa, hőstett vagy egyszerű provokáció még aznap délelőtt „elkezdte szedni az áldozatait”. Az ingatlan felújítását végző közüzemek igazgatóját, Szabó Lászlót menesztették tisztségéből, Csath Gábort, a munkálatokat vezető fiatal mérnököt pedig hónapokig zaklatták a hatóságok.

Az állambiztonsági szervek a városháza restaurálásán dolgozó valamennyi munkást vallatni kezdték. A hónapokig tartó lelki terror valamikor a tavasz közeledtével szűnt meg. A Szekuritáté állítólag megtalálta az igazi tetteseket. Kilétükre azonban a mai napig nem derült fény.

„Megfagyott bennem a vér”

„Amikor az egyik segédmunkással a belső udvar állványairól észrevettük, mi leng a nagyterem kupolája fölött, valósággal belém fagyott a vér” – kezdi a harminc évvel ezelőtt történtek felelevenítését Csath Gábor. Az egykori városháza, akkor pártbizottsági székhely főjavítását irányító mérnök most is jól emlékszik, amint egy Sotri nevű barna bőrű segédmunkás nem sokkal a 7 órás kezdés után odament hozzá, és kihívta a belső udvarra.

A reggeli köd és félhomály ellenére pillanatokon belül mindkettőjük számára egyértelművé vált, hogy egy piros-fehér-zöld anyag került a Bernády György által épített szecessziós palota tetejére. „Előre-hátra futkostam a folyósón, és azon törtem a fejem, mit tehetünk. Közben összementem Simion Cotoi-jal, a megyei pártbizottság második vagy harmadik emberével, akinek előadtam, hogy „valamiféle zászlót” láttunk kitéve. Ő már napirenden volt a történtekkel, és azt is tudta, hogy a magyar lobogóról van szó. Kivörösödve, képéből kikelve ordította: „Maga tette fel, mert magyar!”.

Míg Cotoi a munkatelep vezetőjével volt elfoglalva, felettese, Nicolae Vereş elsőtitkár a renoválást végző közüzemek igazgatóját osztotta ki. „Amikor a reggeli órákban Vereş elvtárs magához hívatott, fogalmam sem volt, miért olyan dühös. Naivan még azt hittem, hogy valamiféle csőtörés történt a városban. Miután tudtomra adta a történteket, azt is közölte, hogy aznaptól nem vagyok igazgató” – emlékszik vissza Szabó László. A közüzemek volt vezetője csalódást okozott a pártkorifeusnak, hiszen néhány évvel azelőtt Vereş volt az, aki kinevezte a vállalat élére. „Vereş elvtárs, aki addig kedvelt engem és bízott bennem, valósággal le volt sújtva.

De leginkább az zavarta, hogy bukaresti felettesei előbb szereztek tudomást a zászló kifüggesztéséről, mint ő, aki az épületben székelt. Gondolom, hogy emiatt meg is volt ijedve, hisz az incidens akár a tisztségébe is kerülhetett volna” – meséli Szabó, aki már másnaptól visszament régi munkahelyére, a tervezőintézetbe. Helyére 1990-ig többé nem neveztek ki magyar igazgatót. A süllyesztőbe került Szabóról a Kossuth Rádió 1983-as rádiókabaréjában lehetett hallani. „Kitűzték a magyar zászlót, leváltották Szabó Lászlót!” – szólt az anyaországban is visszhangot kapó incidens kapcsán született poén.

Miközben a pártbizottságnál elszabadultak az indulatok, a szemközti járdán egyre több járókelő állt meg csodát látni. A lobogó kitűzésének híre szinte futótűzként terjedt, főként a vásárhelyi magyarság körében, de csalódnia kellett annak, aki 9 óra után érkezett a helyszínre: a piros-fehér-zöld zászlónak hűlt helye maradt. „Nem volt könnyű levenni a zászlót, kívülről egyenesen kockázatos lett volna feljutni a tetőre. Tény, hogy nem csak bátornak, de ügyesnek is kellett lennie annak, aki valószínűleg a kinti állványokon, majd a villámhárítón végigmászva, a nagyterem kupolája fölé, a Napot ábrázoló díszre kitűzte.

Az egyik ácsommal én belülről próbálkoztam. Felmásztunk a kupolába, elmozdítottunk néhány cserepet, és egy-két darabból összeillesztett, összesen csaknem nyolcméteres, szeggel végződő léc segítségével valahogy letéptük. Egy bizonyos Lăzărescu elvtárs várt lent, aki idenyújtott egy clujanás cipősdobozt, hogy abba tegyük. Beleráztuk az anyagot, mégpedig úgy, hogy egyikünk se hagyja rajta az ujjlenyomatát” – mondja Csath. Ekkor már látható volt, hogy a 90-szer 60 centiméteres zászló házilag készült.

Lelki terror és erősítés Nanótól

Az incidens után a közüzemek úgy folytatták az épületjavítást, hogy a munkálatokat vezető mérnököt naponta hívatták a Szekuritáté Rigó utcai székházába. Kihallgatták a 135 munkást is, de közülük egyik sem vállalta magára a zászlókifüggesztési akciót. Az egyes számú gyanúsított Csath maradt, annál is inkább, mivel kedvenc hobbija az alpinizmus volt, s ez egybevágott a zászlókifüggesztési „technikával”.

„Volt olyan nap, hogy kétszer is felhívattak a Rigó utcába. Amikor az irodákban megszólalt a telefon, a kolleganők már súgták: Gabi, a Szeku! Hosszú évekig tartó várakozás után, egyik napról a másikra otthon is beszerelték a telefont. Több mint két hónapig jártam a koszos, gázolajbűzös, monoton, vasszekrényes irodákat, ahol ugyanazt a szöveget tizenöt-húszszor is leírtam. Ha történetesen elfelejtettem szemüveget vinni, öt perc alatt szereztek egyet. Gyakran előfordult, hogy este, otthonról vitt el az autó. Karácsony estéjén, amikor más a fenyő körül ünnepelt, én a Szeku egyik szobájában írtam a mindennapi adagomat.

Tíz óra is lehetett, amikor bátorkodtam kikopogni az ajtón, hogy már vegyék át a nyilatkozatom és engedjenek haza, családom körébe” – idézi fel a harminc év után is keserűséget okozó emlékeket az akkor 28 éves szakember. Csath most is kapásból fel tudja sorolni vallatói nevét: Ágoston, Hegedüs, Moldovan, Băţagă, Borz. Menesztett főnökét, Szabó Lászlót Gábos és Buzogány vette kezelésbe. Egytől egyig mind ismert, híres-hírhedt szekusok.

Némelyikük még él, a legtöbben meghaltak. Egyikük sem verte a bűnbakoknak kikiáltottakat, még csak kezet sem emeltek rájuk. De Csath elmondása szerint akkora lelki terror alatt tartották őket, amilyent még az ellenségének sem kíván. Két hónap leforgása alatt a fiatal mérnök 74-ről 64 kilóra fogyott. „Most is a fülembe csengenek Ágoston elvtárs szavai, aki egyszer szólalt meg magyarul, és azt mondta: Mi csak végezzük a feladatunkat!” – idézi fel. A feladatvégzés része volt a több mint száz munkás felsorakoztatása is a volt Kazinczy utcai sportpályán, ahol nyomozókutyákkal szagoltatták végig a gyanúsítottakat.

Amint Csath Gábor meséli, a meghurcoltatáson a nagymamájának és a híres francia komikusnak, Fernandelnek köszönhetően tette túl magát. „Nanóm volt a nyugtatóm. Azt mondogatta, hogy ne félj, mert kiderül az igazság. Fernandel meg az egyik vallatáson jutott eszembe. Az egyik filmjében őt is vallatták a nácik, és míg a tisztek szembefújták vele a cigifüstöt, ő a csepegő vízcseppeket számolta, majd kért egy szál szivart. Amikor eszembe jutott ez a jelenet, elmosolyogtam, a szekustisztek pedig megkérdezték, hogy mi lelt? Elmeséltem a képsorokat, mire ők még idegesebbek lettek” – derül fel Csath arca. 

Évekig tartó trauma

A kihallgatások ’83 februárjának derekán hirtelen félbeszakadtak. A Szekuritáté zaklatásának nyomait azonban az elmúlt három évtized sem feledtette el Csath Gáborral. „Volt egy Mamaián vásárolt fehér pólóm, amin piros és zöld mintát fedeztem fel. Rögtön eldugtam, nehogy valaki megtalálja. Azelőtt az egyik kőművesemet azért vonták felelőségre, hogy otthonában a piros szegfűt miért tette fehér vázába!” – indokolja rettegésének okát. Kérdésünkre, hogy van-e magyar zászlója otthon, nemmel válaszol. Aztán hozzáteszi, hogy ő úgy van ezzel az egész piros-fehér-zöld ügygyel, mint a kisgyerek a kályhával: miután megégette a kezét, többé akkor sem közelíti a tűzhelyhez, amikor az alá még csak be sem gyújtottak.

„Állítólag a szervezet és az agy gondoskodik a traumák feldolgozásáról. Az én esetemben ez nehezebb volt, mint egy családtag halálának a megemésztése” – mondja az 1990 után sikeres vállalkozóvá vált mérnökember. Pedig a ’82-es incidens után a Szekuritáté többé soha nem zaklatta. „A történtek után egy évre a közüzemek udvarán találkoztam Gábossal, az ismert szekussal. Kérdésemre, hogy kérhetek-e útlevelet a szocialista országok valamelyikébe, annyit mondott, hogy az állambiztonság nem bosszúálló. És tényleg megkaptam az útlevelem” – meséli, immár mosollyal az arcán.

Ma is csak találgatnak

Eltelt harminc év, de a piros-fehér-zöld lobogó kitűzésének kérdése azóta is megválaszolatlan. Szabó László úgy tudja, egy magyarországi turistacsoport tagjai másztak fel az egykori városháza tetejére. Mint mondja, még ’90 márciusában egy idős hölgy azzal állította le a főtéren, hogy a lánya Budapesten járt, taxival utazott, és amikor a gépkocsivezető megtudta, honnan származik, mesélni kezdett. Elmondta, hogy 1982. december 12-én egy magyar turistacsoport tagjaként barátjával, egy másik taxissal Marosvásárhelyen jártak, és a tornyos épülettel szemben lévő Grand Hotelben szálltak meg. Látván, hogy állványok veszik körül a volt városházát, hajnalban felmásztak, és kitűzték a náluk lévő magyar lobogót.

Csath Gábor más változatot ismer. Nem sokkal azután, hogy az állambiztonságiak felhagytak a zaklatásával, a barátok templomának tornya előtt összefutott a közüzemekért felelős szekussal, Hegedüs elvtárssal, aki elújságolta, hogy elkapták a valódi tettest.

„Azt mondta, hogy egy bolyais diák volt, aki eldicsekedte cselekedetét a Tutunban” – idézi fel az akkori rövid tájékoztatást a mérnök. A Tutunt – akkor is, most is – jobbára a magyar nonkonformista fiatalság kedvenc kávézójaként tartották számon. „Ez érdekes, mert én akkoriban azt hallottam, hogy a másik elitiskolából, a Papiuból származó két diák volt a tettes” – szól közbe Szabó László.

A leghitelesebbnek tűnő verzióval egy másik, a Krónika által megkeresett volt szekustiszt szolgál. A neve elhallgatását kérő férfi határozottan állítja, hogy a tettet az Ady negyedből származó magyar fiatalok követték el. „A Deszka bár néven ismert kocsmában született meg az ötlet és a döntés. Ezt maguk a tettesek vallották be. Magyar gyerekek voltak, de tettüknek nem volt nacionalista háttere, inkább virtuskodni szerettek volna. Nem is a magyar zászlót, hanem egy csúnyán összefércelt valamit tűztek ki, ami inkább az olasz lobogóra hasonlított” – mondja.Bár nem ő vizsgálta az ügyet, emlékszik, hogy mivel az elkövetők kiskorúak voltak, nem büntették meg őket, csak a szülők részesültek némi pénzbírságban.

Más néven, de az adysok egykori közkedvelt késdobálója most is létezik. Új tulajdonosa Aliznak keresztelte, de nincs olyan adys vagy Oncsa-telepi lakos, aki ne tudna eligazítani, amikor a Deszka bár felől érdeklődünk. Odabent csak a füst és az alkoholbűz a régi. Az asztaloknál züllött képű, egymásnak káromkodó fiatalok és az oroszpiacon áruló, Pruton túli kereskedők. Nem a magyarkodásról, de még csak nem is a románkodásról folyik a szöveg. Harminc évvel a zászlókitevés után a fő téma mindenik sarokban a könnyű pénzszerzés.