Kerekes István: Mindig jönnie kell az ihletnek - interjú

– Bár már néhány éve Mosonmagyaróváron él, a kiállításokon, versenyeken felvonultatott fényképei alapján egyértelmű a következtetés, hogy az Erdély iránti kötődés nem hogy nem szűnik, hanem egyenesen erősödik. Hazajár fotózni, s rendszerint az itt készült társadalmi témájú felvételeivel száll versenybe. Nem talált Magyarországon hasonló témákat, vagy éppen az a lényeg, hogy az erdélyi valóságot minél szélesebb körben megismertesse?
– Az iskolai szünetekben szoktam főként hazajárni, ahogy az időm engedi. Mindig előre kigondolok egy-egy témát, amelyet szívesen lencsevégre kapnék, vagy egy vidéket, amelyet meglátogatnék. Otthon szociofotót és természetfotót egyaránt készítek. Viszont Mosonmagyaróvár, ahol jelenleg élek, része a Szigetköznek, amely egyedi biodiverzitással rendelkező vizes élőhely. Ugyancsak Győr-Moson-Sopron megyének része a Fertő-tó is, mely a közeli osztrák Burgenland tartományból nyúlik át. Így Magyarországon és Ausztriában is lehetőségem van érdekesebbnél érdekesebb természetfotókat készíteni.

– A zetelaki és kiskapusi sorozatai a legismertebbek. Hogyan esett éppen a székely favágóra és gyermekeire, illetve a kapusi gyermekekre a választása?
– 2006-tól veszek részt a magyar sajtófotó-pályázat seregszemléjén. Abban az évben csak természetfotóval indultam, egyedi és sorozat kategóriában egyaránt. Mivel ez a magyar sajtófotó legnagyobb presztízsű versenye, én meg a természet és tudomány sorozat kategória első díját nyertem a Gyurgyalagnász című sorozatommal, az eredmény arra késztetett, hogy a következő években is induljak. Tanulmányoztam az előző négy-öt év győztes fotóit minden kategóriában, és arra a következtetésre jutottam, hogy a meghirdetett természet és tudomány kategórián kívül még társadalomábrázolás és portré kategóriában is részt vehetnék. Így már nem volt más hátra, csak jó, a zsűrinek „eladható” témákat megkeresni.

A favágót és családját már korábban is ismertem, és a kiskapusi sorozatomat kimondottan erre a pályázatra készítettem. Egyébként ezek a képeim Magyarországon a sajtófotó-pályázaton elért eredményeik által váltak ismertté. Ugyancsak a favágó családjában készített fotóval nyertem meg a 2004-es Nők Lapja-fotópályázat nagydíját. Viszont én nem ezekre a képeimre vagyok büszke, hanem azokra a fotóimra, amelyeket a nemzetközi fotópályázatokon többszörösen is díjaznak. Az egyéni csúcsomat 2009-ben értem el, amikor a Nemzetközi Fotóművész Szövetség (FIAP) által támogatott fotópályázatokon az Egyedül című fotóm húsz országban huszonhétszer jutott be különböző kiállításokra, és hatszor díjazták.

– Immár nemzetközi szinten is elismert fotós. Mit tart a legnagyobb elismerésnek az eddig elértek közül?
– A Nemzetközi Fotóművész Szövetség által a tavaly tavasszal adományozott Kiváló Nemzetközi Fotóművész/bronz (EFIAP/bronz) fokozatra vagyok a legbüszkébb. A legfiatalabb magyar fotóművész vagyok, aki ezt a titulust birtokolja. A díjak terén a legjobban, a tavaly nyert Dato Loke Wan Tho aranyéremnek örvendek, melyet az 56. Szingapúri Fotóművész Gálán nyertem mint a verseny nagydíja.

Ezenkívül szintén tavaly Az Év Európai Természetfotósa versenyen egy fotóm Magasra értékelt címet kapta, és a 2007-ben nyert Földgömb magazin nagydíjára, mely által részt vehettem egy majdnem egy hónapos fotóstúrán Thaiföld, Laosz és Vietnam legeldugottabb helyein.

– Egyik nyertes pályázata eredményeképp lehetne ma a Nők Lapja fotósa. Miért nem mondott igent az állásajánlatra? Nem szeretné ezen a téren elkötelezni magát?
– Mivel a hír, hogy megnyertem a Nők Lapja első díját, szinte hihetetlen volt, és mivel nagyon rövid idő alatt választ kellett volna adnom, ezért az akkori munkahelyi elkötelezettségemet – úszóedző voltam a marosvásárhelyi Iskolás Sportklubnál – előnyben részesítettem.

– A természetfotózás és társadalomábrázolás egyaránt érdekli. Hogyan lehet összekapcsolni e két, teljesen elkülönülő világot?
– Először a természetfotózás ragadott meg, de az erdőt, mezőt járva, az utak falvakon, tanyákon vezettek át, így egy idő után felfigyeltem az ott élő, sokszor az élettől meggyötört emberekre is. És így vált mára mindkét világ kedvenc fotótémámmá.

– Ha ki kellene választania egyetlen felvételét az eddigiek közül, melyik lenne az?
– Egy mesevilághoz hasonló helyen élő ukrán nemzetiségű kislány, Yelena portréját, akinek valósággal világít a belső tisztaságtól csillogó arca. Egyedi látvány ez, a mai rohanó, kegyetlen világban. És jó érzéssel tölt el, hogy vannak még helyek, ahol a civilizáció nem rombolt.

– Van-e olyan téma, amit föltétlenül szeretne megörökíteni?
– Nálam olyan, hogy „föltétlenül”, nem létezik. Csak akkor fotózom, amikor „kiéhezem” rá. Olyan, hogy „na most aztán föltétlenül ezt s ezt lefotózom”, nem létezik nálam. Mindig jönnie kell az ihletnek, a gondolatnak.

– Mennyire fontos a fényképezőgép?
– Szociofotóban abszolút nem a gép a döntő, a legegyszerűbb géppel is lehet díjnyertes fotót készíteni. Ellenben a természetfotózásban nagyon fontos, hogy milyen géppel és milyen optikával készíted a felvételt, ugyanis egy kiváló felszereléssel lélegzetelállítóan vissza tudod adni a megörökített pillanat egyediségét és csodáját, olykor a végeredmény sokszor szebb lesz, mint maga a valóság.