Kenderkócból kötőfék

Nagy Károly, vagy Kari bácsi, ahogyan a Szatmár megyei Börvelyben ismerik, már gyerekkorában megismerkedett a kötélverés technikájával. „Nagyapámat az 1900-as évek elején telepítették a faluba Szegedről. Az ottani kenderfeldolgozó üzemben tanulta a mesterséget, és abban az időben ő volt az egyetlen szakember a környéken. Az akkor még teljes gőzzel üzemelő Pannónia Kendergyárnak nagy szüksége volt rá, hiszen a kitermelt nyersanyagot szakszerűen kellett feldolgozni” – meséli Nagy Károly. Aztán a család többi tagja is megtanulta a szakmát, a nagyapa gyerekei vitték tovább a hagyományt. „Apám, három nagybátyám és nagynéném is kötélveréssel foglalkozott. A Nagy család kezdte művelni ezt a mesterséget a vidéken, és úgy látom, velünk is ér véget... Én vagyok a dinasztia utolsó tagja, hiszen a fiaim és lányom sem törődik már a szakmával” – sajnálkozik a mester. Nagy Károly úgy emlékszik, kiskorában ott settenkedett a felnőttek körül, hogy a mesterség minden csínját-bínját elleshesse, de gyerekei már egy másik világba születtek. „Más értékrend szerint élnek, más dolgok fontosak a számukra, és ez így is van jól. Ugyanakkor sajnálom, hogy több mint száz éves folytonosságnak kell megszakadnia” – vallja a kézműves.

Hordókötél, istráng

Hosszú időn keresztül a kender szolgált alapanyagul a szövésnek-fonásnak ezen a környéken. Mivel megfelelő termőtalajt találtak a növény számára a falu környékén, Magyarország iparosítási folyamata ezt a félreeső települést is elérte. A Pannonia Kender és Lenipari Rt. (a két világháború között a Román Georgia Kendergyár Rt.) 1913-ban üzemet létesített Börvelyben. Ekkor hozták el szakembernek a Nagy család legidősebb tagját is.

Kötélveréshez a kender rostjait használták, és szinte veszteségmentesen feldolgozták a növényt. Kezdetben kézi, majd gépi technikával szétválasztották a növény rostjait és a megmaradt részek, az úgynevezett pozdorja fűtésre szolgált. A rostokat, azaz kócot tisztították, majd osztályozták. Az így kapott anyagból minőségi sorrendben hordókötél (rudaló), istráng, kötőfék és „bornyúkötél” készült, amit az ország különböző részeibe szállítottak. A kommunizmus éveiben is komoly termeléssel üzemelt a gyár, amelyben több százan dolgoztak.

Fonókerék a falumúzeumnak

Nagy Károly 1951. óta ezeket az alapanyagokat alkalmazza. Olyan eszközöket használ a kötélveréshez, amelyek még a neve is ismeretlen a mai átlagember számára. Ilyen a tisztításra használt „tiló” és „fésű”, vagy a vastag kötél szálait összefonó „sír”. Kezdetben hagyományos, kézi erővel hajtott fonókereket használt, majd ezt felváltotta a villanymotorra szerelt változat. Ezeket a kereskedelemben nem kapható szerszámokat falubeli mesteremberek készítették, kezdetben fából és vasból, majd villamos energia felhasználásával. „Van egy nagyapámtól örökölt kerekem, amit egyszer meg akart vásárolni a Szatmár Megyei Múzeum, de nem adtam oda. Gondoltam, még használom, vagy esetleg majd odaadom a tervezett falumúzeumnak” – fejtette ki Nagy Károly, aki kezdetben kisiparosként „gyártott” kötelet, bevonva a munkába az egész családját. „A feleségem hajtotta a kézi kereket, én fontam a kócot, a többiek válogatták a nyersanyagot” – emlékszik vissza a kötélfonó. Kilóra kapta a kócot, és súlyra kellett elszámolnia a késztermékkel is. A kollektivizálás után abbahagyta, mert megnőtt a konkurencia, és az üzemben dolgozott annak megszűnéséig. A rendszerváltás után a gyár privatizációja nem bizonyult sikertörténetnek, az intézmény csődöt jelentett.

Kender helyett műszál

Nagy Károly, aki később újra kisiparos lett, a nagykárolyi piacon árusította a lószerszámokat – akkoriban sokan tartottak haszonállatot. „Ma már lószerszámot sem érdemes készíteni, mert sokan felhagytak az állattartással – panaszolta Nagy Károly. – Alapanyag is kevés van, mert nem termesztenek kendert. Próbálkoztam műszállal is, azzal könnyebb dolgozni, mert nem kell válogatni, osztályozni, már elő van készítve, csak meg kell fonni. Hosszabb életű a kendernél, mert nem rothad el, ha megázik, ugyanakkor nemcsak egészségtelen, de környezetszennyező is.” Már a kötél sem a régi, hiszen anno még a hajókon is kenderkötelet használtak, de ma már mindenütt a műszál az uralkodó. Az üzleti hajszát sem lehet utolérni, ezért Nagy Károly minden nap azon gondolkodik: holnap szakít a száz éves családi hagyománnyal.