Északkelet-indiai unitárius törzsi közösséget látogattak meg erdélyi unitáriusok - riport

Amikor pedig beül az autóba, amely a delhi repülőtérről a városba viszi, azonnal szembeötlik, ami olyannyira jellemző Indiára: az utakon mindenütt leírhatatlanul nagy a tömeg, zsúfolt a forgalom, és egy csapásra érezni lehet, hogy ebben az országban 1,1 milliárd ember él. Az indiai nagyváros forgalma is az első meghatározó benyomások közé tartozik: az autók azon az oldalon előzik egymást, ahol éppen több a hely, és előfordul, hogy menetiránnyal szemben közlekednek.

A sofőrök folyamatosan nyomják a dudát, visszapillantó tükröt nem használnak, így elsőre képtelenség átlátni, hogy honnan tudja az egyik autós, hogy a másik mit akar. Úgy tűnt, Indiában az autó legfontosabb alkatrésze a duda, és el kell telnie egy kis időnek, amíg rádöbben az utazó, hogy a sofőrök meglepő módon mégiscsak odafigyelnek egymásra, és pontosan a duda az, aminek a segítségével állandóan kommunikálnak. Európai ember számára hihetetlenül kaotikus utcakép bontakozik ki, amibe minden belefér: az előkelő, drága autóktól az ócska riksákig. Indiai utazásunk egy másik maradandó élményt nyújtó benyomása az illatokhoz kapcsolódik: a forróságtól remegő levegőt sajátos, édeskés illat lengi be.

Ebben a hatalmas páratartalommal összefőtt izzadság, az utcai árusok termékeinek illata, az erős fűszerek, romló élelmiszer, állatok, trágya szaga keveredik. Meghökkentő a látvány, ahogy az emberek élete kint zajlik az utcán: egyesek alszanak, mások éppen mosdanak, gyereket fürdetnek, itt borbély borotvál, ott utcai szakács kínálja frissen sült lepénnyel az arra járót, esznek, társas életet élnek, pihennek. Az utcán tartózkodók közül sokan hajléktalanok, vagy összeeszkábált sátorlap alatt élnek. Szembeötlő a szegénység: a házak, az emberek látványa, az utcakép nyomort sugall. Ugyanakkor a kép hihetetlenül színes is: a nők tarka selymekbe, hosszú, testükre csavart száriba öltöznek, és minden nő ilyent hord. Kövér embert ritkán látni, a nyugati társadalmakban jelentkező tömeges elhízás nem jellemző a szubkontinensre, az emberek jó része valószínűleg nem is eszik sokat.

Unitárius törzsi közösség a Khászi-hegyekben

Az erdélyi és magyarországi unitárius egyházat képviselő, Bálint-Benczédi Ferenc püspök urat is tagjai között számláló nyolcfős csapatunk célja elsősorban az International Association for Religious Freedom (A Vallásszabadság Nemzetközi Egyesülete) nevű szervezetnek India dél-nyugati csücskében, a Kerala állambeli Kochiban tartott kongresszusán való részvétel volt. A vallásszabadság elveiért síkraszálló szervezet 1900 óta létezik, Bostonban alapították unitárius és más szabadelvű egyházak.

Tagjai akkor még nagyobbrészt unitáriusok voltak, emiatt gyakran unitárius világszövetségként emlegették. Az utóbbi két-három évtizedben azonban sok tekintetben átalakult, ma már túlsúlyban vannak benne az ázsiaiak, és elsősorban a vallásközi együttműködést elősegítő szervezetként tartják számon. Keretében keresztények, buddhisták, hinduk, sintoisták és muzulmánok egyaránt otthon érzik magukat; ezzel együtt sajnos unitárius, sőt szabadelvű keresztény jellege is teljesen megszűnt. Kochiban már a középkorban tért hódított a kereszténység. Európai hajósok – köztük Vasco da Gama, aki 1524-ben India alkirálya lett – erről a vidékről szállították a fűszereket Európába.

Magát Vasco da Gamát is először Kochiban temették el, csak később szállították haza földi maradványait. Utazásunk másik célja az India északkeleti részében, a Khászi- és Dzsaintia-hegyekben élő, a khászi törzshöz tartozó unitárius közösség meglátogatása volt. Itt terül el a világ egyik legcsapadékosabb tájegysége, ezen az élénkzöld növényzetű, gyönyörű hegyes vidéken fekszik Cserrapundzsi, a világ legesősebb települése. A khászi a Bhután és Banglades által közrefogott Meghálaja államban élő, matrilineáris leszármazási rend szerint működő törzsi népesség, ahol a családnév, a rang és a vagyon is női ágon, az anya után öröklődik. Itt a hegyekben több törzs is él, a khászi ezek közül a legnépesebb. Meghálaja, szanszkrit nyelven „a felhők otthona” káprázatos szépségű, meredek völgyeket és indiai viszonylatban nem túlságosan (legfeljebb 1900 m) magas hegyeket magába foglaló vidék.

A brit gyarmatbirodalom idején az angolok felfedezték, hogy az eldugott Khászi-hegyekben olyan törzsi népesség él, mely az Indiában elterjedt vallások közül egyiket sem gyakorolja: nem hinduk, nem muzulmánok és nem is buddhisták. A britek ezért úgy gondolták, hogy hatékony lehet itt a keresztény misszió. (Ez be is jött nekik, Meghálaja lakosságának ma is több mint 70%-a keresztény.) Így érkeztek walesi kálvinista metodista misszionáriusok a Khászi-hegyekbe a 19. század elején, akik khászi nyelvre fordították a Bibliát, és ez lett az első khászi nyelvű írott szöveg. A Khászi- és a Jaintia-hegyek találkozásánál elhelyezkedő Jowai városában 1865-ben született Hajom Kissor Singh arra törekedett, hogy a keresztény hitet az ősi animista törzsi felfogással összeegyeztesse. „A khászi vallásban ma” – írta 1891-ben – „több ezer démon és rengeteg különböző szokás létezik. Én azt tartom, hogy őseink kevés démonban hittek, és az öregektől úgy hallottam, hogy kezdetben őseink csak Istenben hittek, és neki mutattak be áldozatokat, nem a démonoknak.”

A 15 éves korában a walesi misszionáriusok által terjesztett keresztény hitre térő Kissor Singh későbbi tanulmányai során arra a következtetésre jutott, hogy a walesi misszionáriusok a démonoktól való félelmet a pokol tüzétől való félelemmel helyettesítik. Úgy érezte, Jézus eredeti tanításaival nincs összhangban az, amit a misszionáriusoktól hall. Innen kiindulva jutott el a klasszikus unitárius hitelvekig, és jó ideig abban a hitben élt, hogy egyedül van meggyőződéseivel. 25 éves korában kapcsolatba került a hinduizmus szigorúan egyistenhívő, mitologikus elveket elvető Brahmo Szamádzs csoportjával, akik révén megismerkedett egy Kalkuttában élő amerikai unitárius teológussal. Charles Dall, mondták neki, pont úgy gondolkodik, mint te.

Életrajzírói szerint addigra már Kissor Singh kiforrott, alapjaiban unitárius elveken nyugvó vallásos nézeteket vallott, azonban ennek az ismeretségnek köszönhetően szabadult ki az őt körülvevő intellektuális vákuumból és került a hite tágabb kontextusba. Végül Dall küldte el Singh-nek William Ellery Channing, az egyik legjelentősebb amerikai unitárius gondolkodó műveit. Így született meg 1888-ban a ma mintegy 10 000 lelket számláló khászi unitárius közösség. Látogatásunkkor egészen meghatározó élmény volt részt venni egyik lakásban tartott istentiszteletükön: nincsenek teológiát végzett papjaik, a gyülekezetből kiválasztott emberek töltenek be prédikátori szerepet. Lenyűgöző volt, hogy mennyire komolyan veszik a vallásukat, ugyanakkor mennyire toleráns, haladó szellemű nézeteket vallanak. Jelmondatuk is ez: „To Nangroi!”, ami annyit jelent, hogy „Tovább fejlődni!”

Erőteljes élmény az odalátogató számára, hogy a gyülekezet tagjai milyen közvetlenül vesznek részt az istentiszteleten. A khászik vallásórákon tanulnak az erdélyi unitáriusokról is, a fiatalok hallottak Erdélyről, Dávid Ferencről. Nagy hangsúlyt fektetnek az oktatásra, iskolákat működtetnek több településen. Az ottani iskolákat úgy lehet elképzelni, mint amilyenek nálunk a 19. században lehettek, egészen egyszerű körülmények közt zajlik az oktatás. A népesség itt is igen szegény, a nincstelenség mellett azonban az iskolások nagyon szépen öltöznek: hófehér ingben és zöld egyenruhában ülnek katonás rendben a kopott falak között. Meglátogattunk egy árvaházat is, amelyet szintén az ottani unitárius egyház működtet egy Kharang nevű településen.

A gurkák és a sötétségbe borult Dardzsiling

Utazásunk során néhány, az indiai kultúra szempontjából fontos helyre is ellátogattunk. Eljutottunk Agrába, a megejtő szépségű Tadzs Mahalhoz, a Gangesz-parti Benáreszbe, a hinduk rituális tisztálkodásának és a halottak égetésének helyszínére és Sarnathba, a legrégebbi buddhista sztúpához, amelyet azon a helyen emeltek, ahol Buddha rájött, hogy a vágyaktól való megszabadulás révén szüntethető meg a szenvedés. És elutaztunk Dardzsilingbe, elsősorban Kőrösi Csoma Sándor emléke miatt, azonban ez az utazás jóval többet jelentett a sír meglátogatásánál. A végeláthatatlan teaültetvények vidéke az ezerarcú Indiának másik érdekes tájegysége.

A sokszínű szubkontinens minden államában más nyelvet beszélnek, sőt egynémely államban több hivatalos nyelv is létezik. Az angol a közös nyelv, így sokszor (jól-rosszul) angolul értekeznek egymással. India egyes államainak megannyi külön sajátossága észlelhető, ebből mi csak ízelítőt kaphattunk szűk háromhetes utazásunk alatt. Másfajta emberek élnek délen és mások északon, a hegyekben. A vidék, az építkezés is különböző: északon rendezettebbnek tűntek a hegyvidéki városok, délebbre úgy tűnt, sokkal nagyobb a zűrzavar. Dardzsilingben gurkák élnek, egy harcokban jeleskedő nepáli népnek Indiába áttelepült fiai, akik bár jelenleg Nyugat-Bengálhoz tartoznak, szeretnének kiválni, és Indián belül saját államot létrehozni. A vidéken az 1980-as években véres harcok is dúltak.

A kedélyek azóta lecsendesedni látszanak, ma a gurkák békés eszközökkel próbálják kivívni függetlenségüket. Megszámlálhatatlan gurka nemzeti zászló leng mindenütt, és hatalmas feliratok hirdetik, hogy „Gorkhaland is the only solution” (Gurkaföld az egyetlen megoldás). A polgári engedetlenség különböző formáival is élnek: nem fizetnek adót, ennek pedig az a következménye, hogy büntetésből esténként megszakítják az áramszolgáltatást, így pár órára sötétségbe borul Dardzsiling városa. A britek honosították meg itt a teatermesztést, és ez ma is a régió megélhetését jelenti: a világ teájának mintegy negyede Indiában, leginkább ezeken a tájakon terem.

A riksás békés derűje

Annak jelei, hogy India sokáig brit gyarmat volt (nagyjából a 17–18. századtól 1947. augusztus 14-éig), ma is fölfedezhetők. A brit gyarmatbirodalom emlékei mellett az ősi kasztrendszer hatása is erősen érezhető: erről idegenvezetőnk mesélt, aki a legfelsőbb, bráhmin kaszthoz tartozott, és módfelett büszke is volt erre. Az alacsonyabb kasztbéli abban a reményben él, hogy ha a rámért szenvedéseket elviseli, akkor magasabb kasztban születik újjá, illetve ha nem él megfelelően, akkor alacsonyabb „szintre” kerül következő életében. Ez erős ösztönző erőt jelent az emberek számára, hogy elfogadják a sorsukat. Mert noha van másik oldala is Indiának: a csillogó luxus, a fényűzés világa, azonban a lakosság nagyobbik része mégis nagyon kevésből él meg.

Láttunk az európai ember számára egyszerre megindító és visszataszító jeleneteket: például amikor a vasútállomás peronján, újságpapíron alvó kisgyerek arcától alig pár arasznyira keresgéli táplálékát egy patkány. A legforgalmasabb utakon is fekszenek és alszanak emberek, de a legszegényebbeknek is jut egy marék rizs. A városi utcákon szinte mindenki el akar adni valamit, icipici, akár egy-két négyzetméternyi üzletekben is.

Tulajdonképpen alig érthető, miként tud ennyi apró bolt, ennyi szegény vállalkozás egymás mellett fennmaradni, de úgy tűnik, valamiképpen mégis túlélik a szó szoros értelmében vett nyomorúságot. A szegénység ellenére az indiaiak arca általában derűt tükröz: kevés kétségbeesett embert látni. Az egyszerű riksás is, aki pár rúpiáért, 15–20 lejnek megfelelő öszszegért pedállal hajtja egész nap ócska járművét az izzasztó párás melegben, valamiféle békés derűvel szemléli az életet. Ez a derű az, ami tanulságos lehetne az európai ember számára, aki összehasonlíthatatlanul kevesebb megpróbáltatást sokkal nagyobb kétségbeeséssel visel el. És ugyanez a derű meg a leírhatatlanul színes, a maga közvetlenségében megmutatkozó élet az, ami miatt az ember visszakívánkozik.

Szerző: Farkas Emőd