Erőss Zsolt: visszatérnék a régi életemhez - interjú

– Két hónappal a baleset után hogy érzi magát?
– Február közepén levették a gipszet a bal lábamról, közben pedig megkaptam az első műlábamat, amit eleinte fájdalmas volt használni. Február végére szépen erősödött a bal lábam, és a csonkom is jobban viseli a műlábat. Már elég jól tudok járni, de a csonknak még idő kell a gyógyuláshoz. Fizikailag napról napra jobban vagyok, de mentálisan előfordulnak kisebb mélypontok. Amúgy minden rendben.

– Hogyan telnek a mindennapjai?
– Az Országos Orvosi Rehabilitációs Intézet úgy működik, mint egy kollégium: hét közben fix programokkal, ilyenek az étkezések, kondiedzések, gyógytorna, járástanulás és -gyakorlás. De van időm olvasásra, filmezésre, és elkezdtem szerkeszteni az új fotóalbumomat is. Egyébként abban a helyzetben vagyok, hogy nem lehet más fontos dolgom, mint a saját felépülésemért dolgozni. Vissza akarok térni a régi életemhez, amilyen gyorsan csak lehet.

– Mennyivel lesz nehezebb a mászás?
– A hegymászást mindig a saját aktuális fizikai és mentális állapotunkhoz kellett igazítani. Ezután is így lesz, de még nem tudom, milyen szintre tudok „visszajönni”.

– Eddig a magyar hegymászásnak volt egy szó szerinti erős példaképe, akivel soha nem történt semmi baj, és ez hitet adott a sport szimpatizánsainak. Nem gondolja, hogy ez a baleset nemcsak az ön, hanem a magyar hegymászás életében is fordulópontot jelent?
– A hegymászásnak mindig elég konkrétak voltak a veszélyei, és az én esetem is azt bizonyítja, hogy a legjobbakkal is előfordulhatnak balesetek. Különben a hegymászás az elmúlt években tömegsporttá vált, éppen ezért akik gyakorolják, azokat nem befolyásolja különösebben egy baleset.

– Hogyan látják ezt az expedíciószervezők, támogatók?
– Stabilan támogatnak a társaim és a támogatóim is. Az orvosi diagnózis szerint vissza kell tudnom térni a régi formámhoz, ez pedig néhány hónapnyi – félévnyi időt vesz még igénybe.

– És hogyan érinti mindez a családját?
–  Évekre van szükség ahhoz, hogy gyerekeim anyja csatlakozhasson expedícióinkhoz, majd a gyerekek is.

– Léteznek még hasonló helyzetű hegymászók? Találkozott ilyennel?
– Sokféle hátránnyal lehet jelentős sporteredményeket elérni. Mozgáskorlátozott helyzetben jobb intenzív sportéletet élni, mint belenyugodni a mozgáshiányos életbe. Egy lábszárprotézissel teljes életet lehet élni és sportteljesítményekben is el lehet érni az épek szintjét. A magyar hegymászásban például Szendrő Szabolcs ilyen – ismerve az ő életútját, nekem is könnyebb elfogadni a helyzetemet. (Szendrő Szabolcs az egyik legeredményesebb magyar hegymászó, aki egy ifjúkori vonatszerencsétlenség következtében térdtől lefele elveszítette az egyik lábát. Hegyet mászni már műlábbal kezdett. Fél lábbal a csúcson címmel könyvet jelentetett meg, melyben élményeit osztja meg az olvasókkal. – szerk. megj.)

– Az utóbbi időben naponta szerepelt a médiában. Hogyan látja, miként kezelték a balesettel kapcsolatos eseményt?
– A negatív töltetű hírek általában sokkal nagyobb felületet kapnak a médiában, mint a pozitív töltetűek. Ha vissza tudok térni az expedíciózásba, a balesetemmel kapcsolatos negatív híradások is az akkori pozitívat fogják erősíteni. A történetem újra nagyobb érdeklődésre tarthat számot azzal, hogy sokaknak mutatok jó példát – ezért érdemes elviselni a bulváros hangvételt is.

– Mit tanácsol azoknak, akik még csak most kezdenek hegyet mászni? Mire figyeljenek a legjobban?
– A kezdőknek a társaság a legfontosabb. Tudniuk kell vigyázni egymásra, megfelelő célokat találni és fejlődni.