Erőss Zsolt hegymászó: „Nem engedek a félelemnek”

– A Manaslu a nyolcadik nyolcezres csúcs, amit megmászott. Miben különbözött ez a korábbi expedícióktól?
– Minden expedíció más, és mindig a legutóbbi uralja az ember emlékeit és érzelmeit. A mostanira vegyes érzésekkel emlékszem. Szép és jó expedíció volt, sikeres csúcstámadással, ugyanakkor nagyon megható volt számomra, hogy épp az expedíció alatt született a gyerekem. Amikor rádión keresztül közöltem az alaptáborral, hogy sikerült a csúcsmászás, mondták, hogy a feleségem is tudja már és örül a hírnek. Amikor viszont jöttünk lefele és már a csúcstámadó sátrunk közelébe jutottunk, egyik társunk, Szabó Levente máramarosszigeti származású sebészorvos barátom megcsúszott és végzetes balesetet szenvedett. Másnap találtuk meg, eltemettük.

– A bemutatott képeken is látszott, hogy nem biztosították be egymást. Feltevődik a kérdés, hogy ha be lettek volna kötve, vajon megtörténik-e ez a tragédia.
-Ez a nyolcadik legmagasabb csúcs a világon, a negyedik a veszélyességi listán. Tehát egy klasszikus nyolcezres (összesen 14 van), amelyre olyan hegymászók mennek, akik csak akkor biztosítják egymást, ha azt a helyzet megkívánja. Amúgy a veszélyesebb szakaszokon, ahol biztosítás kellene, rögzített köteleket építenek be. Emiatt egy-egy expedíció tagjai mindig egymástól függetlenül mennek felfele, és csak a rögzített köteleknél biztosítanak. Csak így lehet hatékonyan haladni a nagy hegyeken.

Itt váltakoztak a szakaszok, a meredekebb részen volt kötél, máshol nem. Csúcstámadás után egy meredekebb, biztosított részről leérve Levente is megérkezett, majd onnan egy enyhébb lejtőn haladtunk tovább a csúcstámadó sátraink felé. Itt történt a baleset: mögöttem jött és egyszercsak megcsúszott. Semmi nem indokolta, hogy azon a helyen biztosítsunk. Ha indokolatlanul biztosítunk az egész expedíció alatt, balesetveszélyes lehet, és a lassúbb haladás következtében nehezebb túlélni, sikeresen megjárni az utat.

– Elbizonytalanított ez a tragédia? Esetleg újragondoltad, hogy érdemes-e bevállalni ekkora kockázatot?
– Nem bizonytalanított el – valójában mindig történnek ilyen balesetek. Engem az efféle helyzetek újra és újra meggyőznek arról, hogy fokozottan kell figyelni lefele, mindig minimálisra kell csökkenteni a kockázatot, különösen fáradtság esetén.

– A legutóbbi expedíció alatt, a Manaslu megmászása idején született meg első gyereke, a kis „hópárduc”. Az apai érzelmek milyen hatással vannak a hegymászásra?
– Érdekes, ha az embernek van egy kis „hópárduc” kölke. Most azt élem meg, hogy az embernek el kell döntenie otthon, gondolkodva, sok időt rászánva, hogy mennyit ad neki a hegymászás és mennyit vesz el tőle. Hiszen ott a család, akiktől rossz távol lenni – és ezek nagyon erős érzelmek. Az embernek ezekről az érzelmekről kell döntenie, és arról, hogy meg akar-e felelni ilyen kihívásoknak. Mert a hegyen más törvények uralkodnak: ott a csak én és a hegy számít.

– Az előadás közben megjegyezte, hogy a legutóbbi expedíción az alaptáborból nem kívánkozott továbbmenni. Előfordul ilyesmi?
– Féltem. Aki hegymászó, tudja, hogy milyen nehéz elérni a hegy lábát, a csúcstámadások pedig mindig kockázatokkal járnak. Sok nehézséggel kell szembenézni hegymászáskor, olyasmikkel, amik elől az ember legszívesebben menekülne, egyenesen haza a családjához. Én azonban ezt nem tehetem meg.

– Eddig még soha nem hallottuk, hogy Erőss Zsolt fél.
– A hegymászás a félő emberek tevékenysége, mert nem lehet úgy hegyet mászni, hogy az ember nem fél a leeséstől, az időjárástól. Tehát folyamatosan küzdünk a különféle félelmeinkkel s önmagunkkal. De ez kell az embernek, ettől leszünk jobbak.

– Tehát félő ember volt az a négy hegymászó is, akik nemrég Szecsuánba, egy eddig senki által meg nem hódított hatezrest akartak megmászni?
– Abszolút. Ők nagyon jól képzett hegymászók voltak és olyan céllal indultak el, amelyet ha megvalósíthatnak, sikeresek lehettek volna. A hegymászásban vannak kockázatok, de még abban is, ha az ember áll és nem ül le, vagy az autós közlekedésben. A kockázatot vállalni kell, s amennyire lehet, ellenőrizni. De vannak nagyon peches helyzetek is, amikor beüt a ménkű. Valószínű soha nem tudjuk meg, konkrétan mi is történt négyükkel.

– Úgy tűnik, hogy végtelenül magabiztos, a kockáztatás lehetősége is távol áll öntől.
– Én mindig mindent fölmérek, de az autós közlekedést is veszélyesnek tartom. Akik nagyon aggódnak a családtagjaikért, azok rögtön felhívják egymást, ha egyik helyről a másikra utaznak. Nekem is vannak ilyen aggodalmaim, de nem engedem át magam a félelemnek, például nem telefonálok.

– Került kifejezetten veszélyes helyzetbe?
– Persze. Hegymászás során sokszor belesodródik az ember előre nem tervezett helyzetekbe, ezek következtében nem ő uralja az eseményeket, hanem az események uralják, melyekben csak sodródik és próbál a szituáción úrrá lenni. Ettől kezdve mind a szerencsének, mind a balszerencsének nagy szerepe van.

– Szerencsésnek tartja magát?
– Irányítom a szerencsémet. Kénytelen vagyok. Amikor veszélyes helyzetbe kerültem, mindig irányítottam a szerencsémet.

– Melyik nyolcezres meghódítására készül jövőre?
– Egy nagyon szép hegyet, az India és Nepál közt fekvő Kancsendzöngát (8586) szeretnénk megmászni. A világon a harmadik legmagasabb csúcs, nagyon nehéz megmászni. Remélem, hogy külföldiekkel szövetkezve egy erős csapatot tudunk összehozni. Bízom benne, hogy lesz időnk a hegy lábánál fekvő Darzsilingben Kőrösi Csoma Sándor sírjához is eljutni. 

– Lassan elfogynak a meghódítandó nyolcezresek. Mi lesz azután?
– A magyar hegymászásban még négy „szűz” csúcs van, nekem még hat van hátra, de szeretnék még szamenni az Everestre is – bőven akad tehát feladatom. Azok a hegymászók, akik megmászták a legmagasabb csúcsokat, egyre érdekesebb és szebb célokat tűznek ki maguk elé, és nem csak pár nevesebb csúcs bűvöletében élnek.