„Elviszik a múltunkat”

Egymásnak adták a kilincset
Nemigen látogatják. De lakása így is afféle találkahelye igen sokféle embernek. A legtöbbjük cigány nemzetiségű. Anikó nyugodtan állíthatja róluk, hogy ők cigányok, nem kell romának mondania „ügyfeleit”, hiszen ezt nem is várják el tőle. Például a karácsonfalvi gáborok maguk is cigánynak nevezik magukat, és Anikóról jól tudják, hogy ő semmiképpen nem akarja őket megsérteni.
„Legalább 400 cigányt ismerek személyesen, de közülük úgy 40 jár ide rendszeresen, illetve járt régebben. Mostanában kevesebben jönnek, mert az erdélyi falvakban már nemigen lehet értékes népi tárgyakat találni” – mondja a több nyelven beszélő és oktató grófnő.

Sokféle népség
Egy régi nemesi családból származó, intelligens hölgytől az ember azt várná el, hogy gobelint, netán porcelánkészleteket, csipketerítőket, festményeket gyűjt. Ám Anikó az edények, népi kerámiák, népviselet „rajongója”. „Ennek a gyökere talán ott keresendő, hogy Mezőkövesden falusi körülmények között éltünk. Három nagymama körében cseperedtem, és azok, akik nálunk szolgáltak, különféle vidékekről származtak. A dadám, Balogh Rozália szentháromsági volt, ő a meneküléskor is velünk jött, és végig velünk maradt. Vilma, aki évtizedek óta segít nekem a megélhetésben (én voltam az agy, ő a láb), nyárádmenti, márkodi származású. Olyanok vettek körül, akik különféle vidékek szokásait, tárgyait hozták magukkal” – meséli a grófnő.

Így kezdődött
Annak, hogy miért viseltetnek iránta végtelen bizalommal a cigány emberek, és miért van az, hogy ő sem tartott soha tőlük, konkrét oka van. Anikó édesapja egykor a debreceni mezőgazdasági akadémián szerzett képesítést, édesanyja, Ferencz-Mihály Éva pedig orvos volt. Mezőmadarason, ahol éltek, édesanyja híres volt arról, hogy a nap bármely órájában, bárkinek a rendelkezésére állt. Az impériumváltás, a világháború nem volt képes kitörölni ezt az emléket a környék lakóinak az emlékezetéből. Amikor a sok hányattatás, a kényszerlakhelyen töltött évek után Anikó a szüleivel megtelepedett a jelenlegi kertes házban, elkezdtek hozzájuk járni a cigányok – jó tanácsért, majd amikor a szülei már nem éltek, azért, hogy Anikó felvásárolja tőlük a falvakban beszerzett tárgyakat. „Van olyan cigány család, amelyből már három nemzedék tagjai jártak hozzám. Az Ötvös, a Gábor, a Rostás, a Miklós család számos tagja fordult meg nálam. De másképpen is kategorizálhatom őket: évtizedek óta ide járnak a környék gombaszedő, napszámos, gyümölcsszedő, szőlőszüretelő, kovácsolással foglalkozó cigányai” – veszi számba állandó látogatóit a grófnő.

Egyre duzzadt a gyűjtemény
Bethlen Anikó meg sem próbálja összeszámolni, hogy hány népi gúnya, réz gyertyatartó, kalácssütő edény, gabonatároló kerámiakorsó, festett tányér, bokály van a birtokában. Kicsiben ott van a lakásában Máramaros, Beszterce környéke, a Nyárádmente, a Küküllőmente, de távolabbi tájakról is érkeztek hozzá tárgyi emlékek. Érdekes módon székely ruhát soha nem hoztak a cigányok. Mint Anikó mondja, a székelyek semmi pénzért nem adják el népi viseletüket. Kalotaszegen ő maga vásárolt olyan holmit, amin minden öltés kézimunkával készült. Székről az utóbbi években érkeztek eredeti ruhák. „Székről többen is jehovisták lettek, és az az egyház azt sugallja: nem kell, nem is szabad megtartani semmit, ami régi. Így aztán eladogatják a régi ruhákat, tárgyakat” – fejtette ki a grófnő.

Bethlen Kata rézmozsara
Egyesek azt beszélik Marosvásárhelyen, hogy Bethlen Anikó lakása „kereskedelmi központ”, ahonnan sok népi tárgyi emlék idegen tájak, más országok felé vette az útját, és ezt nem nézik jó szemmel. Ám Anikó azt mondja: „főleg azért kezdtem gyűjteni ezeket a tárgyakat, mert láttam, hogy fokozatosan megsemmisül a múlt, kereskedők, gyűjtők jönnek más országokból, főleg az anyaországból, és apránként, tárgyanként kiviszik a múltunkat. Én azt szeretném, ha mindez itthon maradna. Itt olyan tárgyak is megtalálhatóak, mint például Bethlen Kata rézmozsara, mely 19 évvel ezelőtt került hozzám, és természetesen különösen ragaszkodom hozzá. A tervem az, hogy ha egyszer sikerül rendbe tenni a gyönyörű keresdi kastélyt, amelyet immár visszakaptunk, ott állandó népművészeti kiállítást fogok berendezni.” Bethlen Anikó általában meg is valósítja terveit. Ottjártunkkor egy nyárádkarácsoni asszony érdekes tárgyat hozott eladásra. Egy jókora agyagtálban, a még puha agyagba valaki apró magyar címert, régi magyar fémpénzeket, puskagolyókat és még nagyon sok mindent préselt bele. Művészeti értéke ugyan nincs az agyagtálnak, de valódi kuriózum. A cigány asszony nem volt hajlandó elárulni, hogy kitől vette. De ki tudja? Lehet, hogy valamikor ez is kiderül.